— Nos… az ácsmesterség egy jó foglalkozás — kockáztatta meg Lezek. — Vagy a tolvajlás. Azt is muszáj valakinek csinálni.

Mort a lábát bámulta. Amikor nem feledkezett meg róla, kötelességtudó fiú volt, és ha már azt várják tőle, hogy inassá legyen, eltökélte magát, hogy jól fogja csinálni. Habár az ácsmesterség nem hangzott valami ígéretesen — a fának megvan a maga makacs természete és hajlik a törésre. És hivatásos tolvajok nem sűrűn akadnak a Kostetőn, ahol az emberek nem engedhetik meg maguknak ezt a luxust, nem lévén elég gazdagok.

— Rendben van — mondta végül Mort. — Megyek, és próbát teszek vele. De mi lesz, ha senki sem vesz maga mellé inasnak?

Lezek megvakarta a fejét.

— Nem tudom — válaszolta. — Fölteszem, akkor várnod kell a vásár végéig. Éjfélig. Szerintem.

És most már közelgett az éjfél.

Könnyű fagy derezte a macskaköveket. A tér fölé magasodó, díszes óratornyon két kicsiny, finomra faragott báb berregett elő a számlapon lévő csapóajtókból, és elütötte a háromnegyedet.

Tizenöt perc múlva éjfél. Mort borzongott, pedig a szégyen és makacsság karmazsin lángjai magasra csaptak benne, forróbban, mint a Pokol bugyrai. Az ujjait fújdogálta, hogy legyen mit tennie, és a fagyos égre bámult, megkísérelve elkerülni a vásár maradványai közepette még ott csellengő kevesek pillantását.

A legtöbb bódés már összepakolt, és elment. Már a meleg húspástétom árus is abbahagyta portékája hangos kínálgatását, és tekintet nélkül személyes biztonságára, egy húsos pitét evett.

Az utolsó, Mort reménytársai közül már órákkal korábban eltűnt. Az a fiú kancsal volt, görnyedt, folyamatosan folyt az orra, és Ürügerinc egyetlen okleveles koldusa eszményi alapanyagnak kiáltotta ki. Mort másik oldaláról a fiú játékkészítőnek állt. Egyik a másik után vonult el — kőművesek, patkolókovácsok, orgyilkosok, selyemkereskedők, kádárok, szélhámosok és szántóvetők. Pár perc múlva itt az új év, és száz, reményekkel teli fiú fogja megkezdeni karrierjét; hasznos szolgálat, új, érdemleges élet tárul elébük.