Mort boldogtalanul töprengett azon, vajon őt miért nem választották. Megpróbált tiszteletreméltónak látszódni, s az összes; esetleges mesterének egyenesen a szemébe nézett, hogy imponáljon nekik kitűnő természetével és kifejezetten kedvelhető tulajdonságaival. Ezzel valahogy nem érte el a kívánatos hatást.

— Kérsz egy forró húspástétomot? — kérdezte az apja.

— Nem.

— Olcsón adja.

— Nem. Köszönöm.

— Ó!

Lezek tétovázott.

— Megkérdezhetem az árust, nem akar-e egy inast — mondta segítőkészen. — Roppant szolid, a vendéglátóipar.

— Nem hinném, hogy akarna — jegyezte meg Mort.

— Nem, valószínűleg nem — sajnálkozott Lezek. — Úgy nézem, eléggé egyszemélyes vállalkozás. Különben is, már elment. Tudod mit, meghagyok neked egy kicsit az enyémből.

— Tényleg nem vagyok éhes, apa.

— Alig van benne porcogó.

— Nem. De azért nagyon köszönöm.

— Ó! — Lezek lehervadt. Kicsit táncikált, hogy egy kevés életet toporogjon vissza a lábába, és néhány dallamtalan taktust fütyült a fogai közt. Úgy érezte, mondania kellene valamit, valamiféle tanácsot kellene adnia, le kellene szögezze, hogy az élet egyszer hopp, máskor kopp, át kellene ölelje a fia vállát, és kimerítően elbeszélgetni a felnövés problémáiról. Röviden, ki kellene mutassa, hogy a világ fura egy hely, ahol senkinek sosem szabadna olyan rátartinak lennie — képletesen szólva —, hogy visszautasítson egy tökéletesen jó, forró húspástétomra vonatkozó ajánlatot.

Immár egyedül voltak. A fagy, idén az utolsó, szorosabban markolta a macskaköveket.

Magasan fölöttük, a toronyban egy fogaskerék zöttyent, kioldott egy emeltyűt, kiemelt egy zárópecket, és hagyta, hogy egy nehéz ólomsúly leessék. Szörnyűséges, ziháló fémcsikorgás hallatszott, és a számlap csapóajtajai csúszva kinyíltak, kibocsátva a gépférfiakat. Ütőiket szaggatottan lendítve, akárha robotcsúzban szenvednének, a figurák elkezdték beharangozni az új napot.