Ám a Kincstárnok nézete szerint ez nem igazán fontos. A név alkalomadtán megváltozhat, de ami igazán fontos, az, hogy mindig van egy Arkrektor, és az Arkrektor legfőbb feladata, a Kincstárnok fölfogásában, a papírok aláírása, és jobb, a Kincstárnok szempontjából, ha előtte el sem olvassa őket.

Ez a mostani azonban más. Először is, szinte sosincs a szobájában, kivéve, amikor kibújik sáros ruháiból és tisztát ölt. És kiabál az emberekkel. Rendszerint a Kincstárnokkal.

Mégis, akkor, amikor tették, valóban jó ötletnek látszott, hogy olyan Arkrektort válasszanak, aki negyven éve be se tette be a lábát az Egyetemre.

Az utóbbi években olyan heves belharcok zajlottak a varázslóság különféle rendjei között, hogy most az egyszer a rangidős varázslók egyetértettek abban, hogy az Egyetemnek egy időre szüksége van stabilitásra azért, hogy békében és nyugalomban folytathassák ármánykodásaik és intrikáik néhány hónapig. A nyilvántartás átvizsgálása rátalált Barna Maphlavesre, aki, miután meglepően fiatalon, huszonhét évesen Hetedik Szintű mágus lett, otthagyta az Egyetemet, hogy gondját viselje a családi birtoknak az ország szívében.

Maphlaves ideálisnak tűnt.

— Pont a megfelelő fickó — mondták mindnyájan. — Alapos tisztogatás. Új seprű. Falusi varázsló. Visszatérés az izéhez, a varázslóság gyökereihez. Derűs öregfiú pipával és csillogó szemmel. Olyan pasas, aki meg tudja különböztetni az egyik növényt a másiktól, bebolyongja-az-erdő-mélyét-minden-állata-testvére-fajta teremtés. A szabad ég alatt alszik, minden valószínűség szerint. Tudja, merről fúj a szél, ezen sem lepődnénk meg. Nevén nevez minden fát, ráteheted a nyakad. A madarakkal is beszél.

Érte küldtek egy hírnököt. Barna Maphlaves sóhajtott egyet, szitkozódott egy darabig, megkereste a varázspálcáját a konyhakertben, ahol egy madárijesztő támaszaként szolgált, és útnak indult.