— Az alkimisták voltak, Magiszter — lihegte.

— Ezen a héten már harmadszor! Fránya, robbanékony tűzijáték-kalmárok! — morogta az Arkrektor.

— Sajnos, Magiszter — felelte a Kincstárnok.

— Mégis, mit képzelnek ezek, hogy ilyesmit csinálnak?

— Meg nem tudnám mondani, Magiszter — válaszolta a Kincstárnok, újra lélegzethez jutva. — Az alkímia sosem érdekelt. Mindent összevéve túlságosan… túlságosan…

— Veszélyes — szögezte le az Arkrektor. — Rengeteg átkozott vackot összekutyulnak és azt mondják, hé, mi lesz, ha még hozzáadunk egy csepp sárga izét és aztán két hétig mászkálnak szemöldök nélkül.

— Azt akartam mondani, hogy használhatatlan — közölte a Kincstárnok. — Megpróbálják a dolgokat bonyolultan csinálni, amikor rendelkezésünkre áll a tökéletesen egyszerű, hétköznapi mágia.

— Azt hittem, megpróbálják kikészíteni a bölcsek kövét vagy mit — jegyezte meg az Arkrektor. — Véleményem szerint az egész átkozott badarság. Mindegy, már itt sem vagyok.

Amikor az Arkrektor elkezdett kioldalogni a szobából, a Kincstárnok sietve meglengetett egy maroknyi papírt előtte.

— Mielőtt elmegy, Arkrektor — szólalt meg kétségbeesetten —, azon tűnődtem, esetleg nem lenne-e hajlandó aláírni néhány…

— Most nem, jóember — csattant föl az Arkrektor. — Muszáj fölkeresnem egy fickót egy ló miatt, mi?

— Mi?

— Rendben. — Az ajtó azzal bezárult.

A Kincstárnok csak nézte és sóhajtozott.

Az évek során a Láthatatlan Egyetemnek sokféle Arkrektora volt már. Nagyok, kicsik, ravaszak, kissé hibbantak, rendkívül hibbantak — jöttek, ellátták a hivatalt, némely esetben ahhoz sem elég hosszan, hogy a Nagy Csarnokba akasztandó hivatalos festményt be lehessen befejezni, és meghaltak. A varázslatok világában a rangidős varázslóknak ugyanolyan kilátásuk volt a hosszan tartó munkaviszonyra, mint az aknamezőn bekötött szemmel szökdécselőknek.