— És ha a pacák problémásnak bizonyul — tették hozzá a varázslók gondolatban és titokban —, nem lehet probléma megszabadulni olyasvalakitől, aki fákkal beszélget.

Aztán megérkezett, és kiderült, hogy Barna Maphlaves tényleg beszél a madarakkal. Jobban mondva, kiabál a madarakkal, és amit rendes körülmények között kiabált, az az volt, hogy „Megszárnyaztalak, te szemét!”

A mezők állatai és az ég szárnyasai ismerték Barna Maphlavest. Annyira jó mintafölismerő képességet fejlesztettek ki, hogy körülbelül húsz mérföldes körzetben a Maphlaves birtokok körül elfutottak, elrejtőztek, illetve reménytelen helyzetben vadul támadtak egy csúcsos kalap puszta látványától.

A megérkezése után első tizenkét órában Maphlaves egy falka vadászsárkányt telepített a tálalóba, kilőtte iszonyú íjpuskáját a Művészetek Tornyán fészkelő varjakra, megivott egy tucat palack vörösbort, és hajnali kettőkor ment aludni egy nótát dalolva, amelyben olyan szavak fordultak elő, amiket néhány idősebb és feledékenyebb varázslónak ki kellett keresnie a szótárban.

És aztán ötkor kelt, hogy kacsára vadásszon lent, a folyótorkolat mocsaraiban.

És amikor visszajött, panaszkodott, hogy mérföldekre nincs egy jó pisztrángfogó folyó. (Az Ankh-folyóban nem lehet horgászni, mert már ahhoz is föl-le kell ugrálni a horgon, hogy elsüllyedjen.)

És sört rendelt a reggelijéhez.

És adomákat mesélt.

Másrészt, gondolta a Kincstárnok, legalább nem avatkozik bele az Egyetem tényleges irányításába. Barna Maphlavest a legkevésbé sem érdekelte bármi irányítása, kivéve talán egy kopófalkát pórázon. Ha nem lehetett rá nyilakat lőni, vadászni, vagy horgászni, nem látta sok értelmét.

Sör reggelire! A Kincstárnok megborzongott. A varázslók nem szoktak legjobb formájukban lenni dél előtt, és a reggeli a Nagycsarnokban néma, bágyadt esemény volt, csak köhögés, a szolgák halk csoszogása és szórványos nyögdécselés törte meg a csöndet. A veséért és véreshurkáért és sörért rikkantó ember új jelenségnek számított.