Az egyetlen, aki nem rettegett a szörnyű fickótól, a vén és teljesen süket Motolla Alánk volt, aki már betöltötte a százharmincat és, jóllehet az ősi mágikus művek szakértőjének tartották, megfelelő előzetes értesítést és nekifutást igényelt, hogy megbirkózzon a jelennel. Sikerült megemésztenie a tényt, hogy az új Arkrektor az egyik olyan élősövény-és-pipibolond fickó lesz, egy-két hetébe fog telni, míg fölfogja a dolgok megváltozását, s időközben udvarias és kulturált társalgást folytatott aból a kevésből kiindulva, amire még vissza tudott emlékezni a Természettel illetve bármivel kapcsolatban.

Ilyesféleképpen:

— Gondolom, ez bizonyára, mm, nagy változás magának, mm, hogy valódi ágyban alszik, ahelyett, mm, hogy a szabad ég alatt tenné? — És: — Ezeket az izéket, mm, itt késnek és villának hívják, mm. — És: — Mit gondol, ez a, mm, zöld valami a tojásrántottán, esetleg lehet petrezselyem?

Ám mivel az új Arkrektor evés közben sose figyelt igazán oda semmire, amit bárki mondott neki, és Alánk sose vette észre, hogy nem kap választ, egész jól kijöttek egymással.

Különben is, a Kincstárnoknak más gondja volt.

Először is, az alkimisták. Nem lehet megbízni az alkimistákban. Túlságosan komolyan veszik a dolgokat.

Bumm.

És ez volt az utolsó. Teljes napok múltak el a kis robbanások megszakításai nélkül. A város ismét visszatért a normális kerékvágásba, ami nagy bolondság volt tőle.

A Kincstárnok elmulasztotta figyelembe venni, hogy a robbanások megszűnése nem jelenti azt, hogy az alkimisták abbahagyták, amit csináltak, akármi volt is az. Csak annyit jelent, hogy immár jól csinálják.

Éjfélre járt. A parton hullámtörés morajlott és foszforeszkáló ragyogást hozott létre a sötétben. Viszont az ősi domb körül olyan tompán hangzott, mintha több réteg bársonyon keresztül érkezett volna.