A lyuk a homokban mostanra egész nagy lett.

Ha belehallgatóznál, esetleg azt hinnéd, ki tudod venni a tapsolást.

Még mindig éjfél volt. Ankh-Morpork füstje és kigőzölgései fölött telihold siklott — hálásan, hogy több ezer mérföld ég választja el tőlük.

Az Alkimisták Céhszékháza új volt. Mindig új szokott lenni. Az elmúlt két évben négyszer dőlt robbanva romba és épült újra, a legutóbbi alkalommal előadó- és bemutatóterem nélkül, abban a reményben, hogy ez esetleg jótékony hatású lépésnek bizonyul.

Ezen az éjszakán számos bebugyolált alak osont be alattomban az épületbe. Néhány perccel később a legfölső emelet egyik ablakában a fények elhalványodtak és kialudtak.

Illetve nem teljesen.

Valami zajlott odafönt. Különös villogás töltötte ki az ablakot, nagyon rövid időre, amit aztán szaggatott éljenzés követett.

És valami zaj is hallatszott. Ezúttal nem robbanás, hanem furcsa, gépies berregés, mint valami elégedett macska egy bádogdob alján.

Így szólt: kittakattakittakatta… katt.

Több percig folytatódott a tetszésnyilvánítás háttérzajában. És aztán egy hang azt mondta:

— Ennyi, emberek.

— Ennyi micsoda? — firtatta Ankh-Morpork Patríciusa másnap reggel.

A férfi előtte félelemtől reszketett.

— Nem tudom, méltóságod — válaszolta. — Engem nem szoktak beengedni. Az ajtón kívül kellett várjak, méltóságod.

Idegesen fűzte össze az ujjait. A Patrícius merev pillantása odaszögezte helyére. Igazán kitűnő metsző tekintet volt, és az egyik dolog, amiben kitűnt, az, hogy az embereket a beszéd folytatására késztette akkor is, amikor azt hitték, már rég befejezték.

Csakis a Patrícius tudta, hány kéme van a városban. Ez a konkrét besúgó szolga volt az Alkimisták Céhében. Egyszer az a balszerencse esett meg vele, hogy meg kellett jelenjen a Patrícius előtt szándékos piszmogás vádjával, és akkor saját jószántából úgy határozott, beáll kémkedni