— Ez minden, méltóságod — vinnyogta. — Csak volt az a kattogó zaj meg az a villózó ragyogás az ajtó alatt. És, őőő, azt mondták, hogy rossz itt a nappali fény.

— Rossz? Hogyan?

— Ööö. Nem t’om, uram. Csak rossz, azt mondták. El kell menjenek valahova, ahol jobb, azt mondták. Huh. És azt mondták nekem, menjek és szerezzek nekik ennivalót.

A Patrícius ásított. Volt valami végtelenül untató az alkimisták badarságaiban.

— Nahát — mondta.

— De alig negyedórával előtte vacsoráztak! — bökte ki a szolga.

— Talán az embernek ehetnékje támad attól, akármi legyen is, amit csináltak — felelte a Patrícius.

— Igen, és a konyhát már rég bezárták éjszakára és el kellett menjek venni egy tálcáravaló forró kolbászt kifliben Torok Himpellertől.

— Nahát. — A Patrícius lenézett az íróasztalán heverő aktákra. — Köszönöm. Elmehetsz.

— És tudja mit, méltóságod? Ízlett nekik. Tényleg ízlett nekik!

Az, hogy az alkimistáknak egyáltalán van Céhe, meglepő tény. A varázslók is épp oly kevéssé hajlandóak együttműködni egymással, ám természetükből adódóan a rangsor és a versengés megszállottjai. Szükségük van szervezettségre. Mi jó van abban, hogy Hetedik Szintű mágus vagy, ha nincs hat másik szint, amiket lenézhetsz, és a Nyolcadik Szint, ahova törekedhetsz? Szükséged van a többi varázslóra, hogy legyen kit utálj és megvess.

Míg ellenben minden alkimista egyedül alkimista, elsötétített szobákban vagy rejtett pincékben dolgozik, és szüntelen keresi a főnyereményt — a Bölcsek Kövét, az Életelixírt. Az alkimisták általában sovány, kötőhártya-gyulladásos férfiak, olyan szakállal, amely valójában nem is szakáll, inkább a kölcsönös védelemért összebújó egyéni szőrszálak csoportja, és sokan közülük azt a tétova, nem evilági arckifejezést viselik, amit úgy szerezhetsz be, ha túl sok időt töltesz forrásban levő higany közelségében.