Szó sincs arról, hogy az alkimisták utálnák egymást. Gyakran észre sem veszik a többi alkimistát, vagy azt hiszik róluk, rozmárok.

És imigyen kicsiny, lenézett Céhük sosem törekedett más Céhek, mondjuk a Tolvajok vagy a Koldusok vagy az Orgyilkosok befolyásos státusára, ehelyett inkább annak szentelte magát, hogy azoknak az alkimistáknak özvegyét vagy családját segítse, akik például túlságosan is lazán álltak a ciánkálihoz, vagy lepároltak némi érdekes gombát, megitták az eredményt, aztán leléptek a tetőről, hogy eljátszadozzanak a tündérekkel. Na persze, nem volt túl sok özvegy és árva, mert az alkimistáknak nehezére esik a kapcsolattartás másokkal az ilyesmihez elég hosszan, és általában, ha egyáltalán sikerült megházasodniuk, csak azért tették, hogy legyen, aki fogja az olvasztótégelyük.

Mindent összevéve, az egyedüli szakértelem, melyet Ankh-Morpork alkimistái ez idáig a világ elé tártak, az a rátermettség volt az arany átváltoztatására kevesebb arannyá.

Mostanáig…

Most elöntötte őket az olyan emberek ideges izgatottsága, akik váratlanul egy egész vagyont találnak a bankszámlájukon, és nem tudják, vajon föl kellene-e hívni rá mások figyelmét, vagy egyszerűen fogják az egészet és iszkoljanak.

— A varázslóknak nem fog tetszeni — jelentette ki egyikük, egy sovány, tétova, Lully nevű férfi. — Azt fogják mondani, hogy varázslat. Tudjátok, mennyire zabosak lesznek, ha azt hiszik, varázslatot űzöl, pedig nem is vagy varázsló.

— Nincs benne semmi varázslat — szögezte le Tomas Goldfis, a Céh elnöke.

— Ott vannak a krampuszok.

— Az nem mágia. Az csak szokványosan okkult.

— Hát, ott vannak a szalamandrák is.

— Teljesen közönséges természetrajz. Nincs abban semmi rossz.

— Hát, na jó. De ők akkor is mágiának fogják hívni. Tudjátok, hogy milyenek.