Az alkimisták komoran bólogattak.

— Mind reakciósok — jegyezte meg Sendivoge, a Céh titkára. — Pöffeszkedő magikokraták! És a többi Céh is! Mit tudnak ők a haladás útjáról? Mit törődnek vele? Évek óta csinálhatnának valami ilyesmit, de teszik? Ők ugyan nem! Csak gondoljátok el, hogy mennyivel… nos, jobbá tehetjük az emberek életét. A lehetőségek fölmérhetetlenek.

— Ismeretterjesztés — szólt Goldfis.

— Történelemtanítás — tette hozzá Lully.

— És persze, ott van még a szórakoztatás — tóditotta Csapinós, a Céh pénztárosa. Alacsony, izgulékony ember volt. A legtöbb alkimista mindig ideges; ez abból fakad, hogy fogalmuk sincs, ezután mit fog tenni a bugyborékoló anyaggal teli olvasztótégely, amivel épp kísérleteznek.

— Nos, igen. Nyilvánvalóan némi szórakoztatás is — értett egyet Goldfis.

— A nagy, történelmi drámák némelyike! — lelkendezett Csapinós. — Csak képzeljétek magatok elé a látványt! Összeszedtek néhány színészt, ők eljátsszák, csak egyszer, és az emberek szerte a Korongon annyiszor nézhetik meg, ahányszor csak akarják! Jókora bérmegtakarítás, mellesleg — fűzte hozzá.

— De csak ízlésesen! — figyelmeztetett Goldfis. — Miénk a hatalmas felelősség, hogy gondoskodjunk róla, semmi olyan nem kerül bele, ami bármilyen módon… — a hangja vontatottá vált — …tudjátok… bárdolatlan.

— Le fognak állítani minket — jósolta sötéten Lully. — Ismerem a varázslókat.

— Ezt már alaposan meghánytam-vetettem — jelentette ki Goldfis. — A fény amúgy is túl gyatra itt. Mind egyetértettünk ebben. Derült égre van szükségünk. És arra, hogy jó messze legyünk innen. Azt hiszem, ismerek egy nekünk való helyet.

— Tudjátok, el se tudom hinni, hogy tényleg megcsináljuk — mondta Csapinós. — Egy hónappal ezelőtt még csak egy őrült ötlet volt. És most működik az egész! Mintha varázslat lenne! Csak persze nem mágikus, ha értitek, mire gondolok — tette hozzá sietve.