— Nem pusztán illúzió, hanem valóságos illúzió — jegyezte meg Lully.

— Nem tudom, hogy gondolt-e már rá valaki — tétovázott Csapinós —, de ezzel kereshetnénk egy kis pénzt. Umm?

— De hát az nem fontos — lepődött meg Goldfis.

— Nem. Nem, persze, hogy nem — motyogta Csapinós. Odalesett a többiekre.

— Nem nézzük meg még egyszer? — kérdezte szégyenlősen. — Szívesen forgatom a kurblit. És, és… nos, tudom, hogy nem sokkal járultam hozzá ehhez a tervezethez, de most előhozakodnék ezzel a, ööö, izével.

Előhúzott egy nagyon nagy zacskót a talárja zsebéből és odapottyantotta az asztalra. A zacskó fölborult és néhány fehér, bodros, idomtalan golyószerűség gurult ki belőle.

Az alkimisták megbámulták.

— Ez mi? — érdeklődött Lully.

— Hát — válaszolta Csapinós feszengve —, azt kell csinálni, hogy fogtok valamennyi kukoricát, és beleteszitek, mondjuk, egy Hármas Számú tégelybe egy kis étolajjal, értitek, és aztán lefeditek egy tányérral vagy valamivel, és amikor fölmelegítitek, elkezd robbanni, mármint nem komolyan robbanni, és amikor abbamarad a durrogás, leveszitek a tányért, és a kukorica átalakult ezekké a, ööö, micsodákká. — Értetlen arcok meredtek rá. — Meg lehet enni — motyogta mentegetőzve. — Ha teszünk rá vajat meg sót, olyan az íze, mint a sózott vajé.

Goldfis kinyújtotta vegyszermarta kezét és óvatosan kiválasztott egy bodros darabkát. Elgondolkozva rágogatta a falatot.

— Nem is tudom, miért csináltam — pirult el Csapinós. — Csak valahogy az volt az érzésem, hogy ennek így kell lenni.

Goldfrs folytatta a rágást.

— Olyan az íze, akár a kartonpapíré — jelentene ki valamivel később.

— Sajnálom — mentegetőzött Csapinós, megpróbálva a kupac maradékát visszakotorni a zacskóba. Goldfis könnyedén rátette kezét kollégája karjára.

— Jelzem — mondta, miközben elvett egy újabb puffasztott falatot —, van benne egy bizonyos valami. Igenis helyénvalónak tűnik. Mit mondtál, mi is a neve ennek?