— Valójában nincs neve — felelte Csapinós. — Én csak durrantott gabonának hívom.

Goldfrs vett még egyet. — Fura, hogy az ember nem tudja abbahagyni az evését — jegyezte meg. — Afféle még!-szerű. Durrantott gabona? Rendben. Mindenesetre… uraim, kezdjük forgatni a kurblit még egyszer!

Lully elkezdte visszatekerni a filmet a laterna-non-magicába.

— Azt mondtad, ugye, hogy ismersz egy helyet, ahol ténylegesen kivitelezhetjük a tervet és ahol a varázslók nem fognak háborgatni minket? — firtatta.

Goldfis kezébe ragadott egy maréknyi durrantott gabonát.

— A tengerparton van, jó távol — válaszolta. — Kellemes, napos, és mostanság senki sem megy oda. Nincs ott semmi, csak valami szélfútta öregerdő meg egy templom meg homokdűnék.

— Egy templom? Az istenek szörnyen zabosak lesznek, ha az ember… — kezdte Csapinós.

— Figyelj! — mondta Goldfis. — Az az egész vidék évszázadok óta lakatlan. Nincs ott semmi. Se emberek, se istenek, se semmi. Csak rengeteg napsütés és föld, ami ránk vár. Fiúk, ez a mi nagy esélyünk. Tilos nekünk a varázslás, nem tudunk aranyat csinálni, még a mindennapit se tudjuk előteremteni… szóval csináljunk legalább mozgó képeket! Csináljunk történelmet!

Az alkimisták hátradőltek és bizakodóbbnak tűntek.

— Igen! — mondta Lully.

— Ó! Jó — értett egyet Csapinós.

— A mozgó képek egészségére! — lelkesedett Sendivoge, föltartva egy maréknyi durrantott gabonát. — Hol hallottál erről a helyről?

— Ó, én… — Goldfis elhallgatott. Zavarodottnak tűnt. — Nem tudom — válaszolta végül. — Nem tudok… pontosan visszaemlékezni. Biztos valamikor hallottam róla, aztán elfelejtettem, és most csak úgy eszembe jutott. Tudjátok, hogy szokott történni az ilyesmi.

— Aha — bólogatott Lully. — Mint ahogy velem meg a filmmel. Olyan volt, mintha emlékeznék arra, hogyan kell csinálni. Fura trükkökre képes az ember agya.