És néha-néha, ahol a világok falai egy kissé elvékonyodnak, képesek beszivárogni.

És a valóság kiszivárog.

A hatás olyan, mint azoké a mélytengeri forró vizű gejzíreké, amelyek körül a különös tengerfenéki lények elegendő hőt és élelmet találnak a létezés röpke, parányi oázisának létrehozásához olyan környezetben, ahol egyáltalán semmilyen életnek nem lenne szabad lennie.

Holivud ötlete ártatlanul és jókedvűen szivárgott be a Korongvilágba.

És valóság szivárgott ki.

Amire rátaláltak. Mert vannak Izék odakint, amelyeknek képessége a valóság apró, törékeny halmazainak kiszimatolására a dolgot a cápákkal és a vérszaggal ugyancsak vérszegénynek tünteti föl.

Az Izék elkezdtek odagyűlni.

Vihar siklott a homokdűnéken, ám ahol az alacsony dombhoz ért, úgy tűnt, a felhők elkanyarodnak. Csak néhány esőcsöpp hullott a napégette talajra, és a viharos szél lenge szellőnél nem többé csillapult.

Homokot fújt a réges-rég kialudt tűz maradványaira.

Lejjebb a lejtőn, közel egy üreghez, amely elég nagy volt, mondjuk, egy borznak, egy kicsiny sziklakő elmozdult és legurult.

Gyorsan eltelt egy hónap. Esze ágában se volt hosszabban elidőzni.

A Kincstárnok tisztelettudóan bekopogott az Arkrektor ajtaján, aztán kinyitotta.

Egy íjpuskából kilőtt nyílvessző az ajtóhoz szögezte kalapját.

Az Arkrektor leengedte az íjat és szúrósan rámeredt.

— Átkozottul veszélyes ilyesmit csinálni, nem? — rivallta. — Csúnya balesetet okozhatott volna.

A Kincstárnok nem jutott volna oda, ahol ma tart, vagyis inkább tartott tíz másodperccel ezelőtt, amikor nyugodt és magabiztos személyiség volt, nem pedig ott, ahol most van, azaz egy enyhe szívroham szélén, a váratlan izgalmak gyors kiheverésének rendkívüli képessége nélkül.