Valami előbújt. Valami láthatatlan. Valami jókedvű és önző és csodálatos. Valami olyan megfoghatatlan, mint egy eszme, s valójában pontosan az is volt. Egy vad ötlet.

Vén volt, olyan módon, amely nem mérhető semmiféle emberalkotta kalendáriummal, és tüstént akadtak emlékei és szükségletei. Emlékezett a létezésre más időkben és más világegyetemekben. Emberekre volt szüksége.

Fölemelkedett a csillagok háttere előtt, és kígyózva, akár a füst, alakot váltott.

A láthatáron fények égtek.

Szerette a fényt.

Néhány másodpercig figyelte őket, aztán, akár egy láthatatlan nyílvessző, a város felé nyújtózott és elszáguldott.

Az akciót is szerette…

És eltelt számos hét.

Van egy mondás, miszerint minden út Ankh-Morporkba vezet, a Korongvilág legnagyobb városába.

Legalábbis azt mondják, hogy van egy mondás, miszerint minden út Ankh-Morporkba vezet.

Ám ez tévedés. Minden út elvezet Ankh-Morporkból, csak az emberek néha a rossz irányba mennek rajtuk.

A költők már réges-rég föladták a kísérletezést a város leírásával. Mostanság a ravaszabbja megpróbálja inkább mentegetni. Azt mondják, na jó, talán tényleg bűzlik, talán tényleg túlzsúfolt, talán tényleg egy kicsit olyan, mint a Pokol lenne, ha ott kioltanák a tüzeket és egy évig inkontinens tehéncsorda istállójául szolgálna, de azt el kell ismerd, hogy tele van hamisítatlan, reszkető, lendületes élettel. És ez igaz, még akkor is, ha a költők mondják. Ám azok az emberek, akik nem költők, azt kérdik, na és? A matracok is tele szoktak lenni élettel, mégsem ír hozzájuk senki ódákat. A polgárok utálnak ott élni, és, ha távozniuk kell üzleti ügyekben vagy kalandvágyból vagy, amint többnyire történni szokott, amíg valami elévülési határidő le nem jár, alig várják, hogy visszamehessenek, hogy megint élvezettel utálhassanak ott élni. A szekerük hátuljára matricákat ragasztanak, amin ez áll: „Ankh-Morpork — Utáld vagy Hagyd ott!”. Elnevezték A Nagy Vahuninak, a gyümölcsről