Időnként a város uralkodója falat építtet Ankh-Morpork köré, állítólag azért, hogy kívül tartsa az ellenséget. Ám Ankh-Morpork nem fél az ellenségtől. Valójában szívesen látja az ellenséget, föltéve, hogy olyan ellenség, akinek van költőpénze

Mostanáig.

Bumm.

A robbanás eltávolította az ablakokat, az ajtót és a kémény nagy részét.

Ez olyasmi volt, amire számítani lehetett az Alkimisták utcájában. A szomszédok jobban szerették a robbanásokat, amelyek legalább azonosíthatóak és hamar végük van. Sokkal jobbak, mint a szagok, amelyek alattomosan törnek rád.

A robbanások a környékhez tartoztak — már ami kevés megmaradt belőle.

És ez igazán remek volt, még a helyi ínyencek mércéje szerint is. A gomolygó fekete füstnek mélyvörös magva volt, amit nem sűrűn lát az ember. A félig megolvadt téglafal darabkái a szokásosnál jobban megolvadtak. Roppant hatásos volt, vélték a műértők.

Bumm.

Egy-két perccel a robbanás után egy alak támolygott elő a töredezett szélű lyukból, ahol korábban az ajtó állt. Haja nem volt, és ami ruha még maradt rajta, lángolt.

Odavonszolta magát a nem túl nagy tömeghez, mely a pusztulást csodálta, és kormos kezével történetesen egy forró-húspástétom- és kolbász-kifliben-árust ragadott meg, akit Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpellernek hívtak és szinte varázslatos képességgel rendelkezett, hogy mindig fölbukkanjon ott, ahol esetleg vásárt köthet.

— Keresekeggy — jelentette ki az alak álmatag, kába hangon szót. — Itt van a nyelvem hegyén.

— Hólyag? — ajánlotta Torok.

Kereskedői érzéke újra működni kezdett. — Egy ilyen élmény után — tette hozzá, odakínálva egy sülttésztatokot, tele oly sok újrahasznosított szerves hulladékkal, hogy nagyon közel járt az értelemre ébredéshez —, arra van szüksége, hogy forró húspástétom kerüljön a gyomrába…