— Nemnemnem. Znem hólyag. Zamit akkor mondasz, amikor fölfedeztél valamit. Kiszaladsz az utcára és azt kiabálod — magyarázta a parázsló alak kapkodva. — Klönleges szó — fűzte hozzá, s homloka ráncokba gyűrődött a korom alatt.

A tömeg, kelletlenül beletörődve, hogy nem lesz több robbanás, köréjük gyűlt. Ez még lehet majdnem olyan jó.

— Aha, úgy van — jelentette ki egy koros férfi, pipáját tömve. — Kirohansz és azt kiáltod „Tűz! Tűz!” — Diadalmasnak látszott.

— Nemaz…

— Vagy „Segitség!”, vagy…

— Nem, a fickónak igaza van — szögezte le egy nő, aki egy kosár halat vitt a fején. — Van arra egy külön szó. Méghozzá külföldi.

— Úgy van, úgy van — mondta a szomszédja. — Egy különleges idegen szó azok számára, akik fölfedeztek valamit. Valami külföldi csirkefogó találta ki a fürdőkádjába’…

— Hát — közölte a pipás férfi, rágyújtva az alkimista izzó kalapjával — én például nem értem, hogy miért kéne az embereknek ebben a városban külföldiül karattyolni, csak mer’ megfürödtek. Különben is, csak nézzenek rá! Nem is fürdött. Kéne fürödnie, nem vitás, de nem tette. Minek akar nekiállni külföldiül karattyolni? Nekünk is vannak tökéletesen megfelelő szavaink a kiáltozáshoz.

— Mint például? — tudakolta Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra.

A pipázó tétovázott. — Hát — szólt —, például… „Fölfedeztem valamit”… vagy… „Hurrá!”…

— Nem, én arra a marhára gondoltam arra Tsort felé, vagy hol. Ült a fürdőkádjában, és támadt az az ötlete valamiről, és üvöltve kirohant az utcára.

— Mit üvöltött?

— Fogalmam sincs. Talán, hogy „Adjatok egy törülközőt!”

— Fogadok, hogy lenne neki miért üvölteni, ha errefelé próbálkozna ilyesmivel — jelentette ki Torok vígan. — És most, hölgyeim és uraim, van itt nálam néhány kolbász kifliben, amitől maguk…

— Heuréka — motyogta a koromszínű alak, és előre-hátra imbolygott.