— Mi van vele? — érdeklődött Torok.

— Semmi, az az a szó. Heuréka. — Aggodalmas vigyor terjedt szét a fekete arcvonásokon. — Azt jelenti, hogy „Megvan!”.

— Mi van meg? — kérdezte Torok.

— Az. Legalábbis megvolt. Az oktocellulóz. Döbbenetes cucc. Itt volt a kezemben. De túl közel tartottam a tűzhöz — emlékezett az alak a csaknem agyrázkódást szenvedettek hüledező hangján. — Naggyon fontos tény. Muszáj följegyeznem. Ne hagyd, hogy fölforrósodjék! Naggyon fontos tény. Muszáj följegyeznem a naggyon fontos tényt.

Visszatámolygott a füstölgő romokba.

Himpeller figyelte, ahogy elment.

— Vajon mi volt ez az egész? — mormolta. Aztán vállat vont és harsogásig fölemelte a hangját. — Húsos piték! Forró kolbászok! Kiflibe’! Olyan frissek, a disznó még észre se vette, hogy eltűntek!

A ragyogó, kavargó eszme a dombról mindezt végignézte. Az alkimista még csak azt se tudta, hogy az ötlet ott van. Csak annyit tudott, hogy ma szokatlanul találékony.

Most az eszme kiszúrta a pástétomkereskedő elméjét.

Ismerte ezt a fajta elmét. Imádta az ilyen elméket. Az olyan elme, amely el tud adni lidérces pástétomokat, el tud adni álmokat is.

Ugrott.

Egy távoli dombon a szellő fölkavarta a hideg, szürke hamut.

Lejjebb a dombon, egy vájatban két szikla között, ahol egy törpe borókabokor küzdött a létért, volt egy rés, ahol parányi homokszivárgás kezdődött.

Bumm.

Vakolatpor finom rétege lebegett Mustrum Maphlavesnek, a Láthatatlan Egyetem új Arkrektorának íróasztalára pont akkor, amikor megpróbált egy különösképp vesződséges legyet a horgára kötni.

Kipillantott a festett üvegablakon. Füstfelhő emelkedett Morpork külvárosa fölé.

— Kincstárnook!

A Kincstárnok néhány másodpercen belül megérkezett, kifulladva. A hangos zajok mindig fölidegesítették.