Kürosz a nemeseire fogja hagyni a keleti csetepatékat, és életét birodalma megszilárdításának szenteli. 539-ig nem is folytatódik a Babilon elleni háború, és Mezopotámiát is csak akkor szerzi meg. Azután Kürosznak van még egy békés időszaka, amíg az Aral tavon túlról érkező vadak túlságosan meg nem erősödnek, és a Király kénytelen nem lesz haláláig viaskodni velük.

Manse Everard úgy lépett be Pasargadae-ba, mintha a remény tavasza köszöntött volna be.

Nem mintha az akkori idők alapot szolgáltattak volna ilyen légies, virágos metaforákhoz. Poroszkálása közben mérföldes szakaszokon látott kiszáradt földeken görnyedező parasztokat, nyikorgó, festetlen ökrösszekereket. Az út pora a szemébe szállt. Rongyos kisgyerekek szopták a hüvelykujjukat ablaktalan sárkunyhók előtt, és bámulták meg nagy szemekkel. Egy csirke rohangált fel-alá az országúton, amíg a királyi futár, ami fölriasztotta, halálra nem tiporta. Egy csapat lándzsás poroszkált arra festői egyenruhában: buggyos nadrágban, pikkelyes páncélban, hegyes sisakban, vidám csíkos köpenyben, de ők is koszosak, izzadtak voltak, és rossz vicceket pufogtattak. Vályogkerítések oltalmában a gazdagok hatalmas házakat birtokoltak gyönyörű kertekkel, de egy ilyen gazdaság nem tudott eltartani túl sok ilyen birtokot. Pasargadae kilencven százalékban keleti város volt, kanyargós, piszkos sikátorokkal az arctalan kunyhók közt, zsíros fejkendők, lobogó köpenyek, a bazárok kiáltozó árusai, sebeiket mutogató koldusok, nyúzott tevéket és roskadásig málházott öszvéreket vezető kalmárok, szemétdombokon kotorászó kutyák, macskanyávogás-szerű taverna-zene, hadonászó és átkokat szóró férfiak — vajon honnan indult ez a mese a kifürkészhetetlen, titokzatos Keletről?

— Alamizsnát, uram! Alamizsnát, a Fény szerelmére! Adj alamizsnát, és Mithrász rád mosolyog…!