Case nem kért a felkínált gyömbérből. Leült egy ingatag fa forgószékre, hüvelykujját végighúzta fekete farmerének kikopott varrásán. — Julie, úgy hallottam, hogy Wage meg akar engem ölni.

— Ah. No lám! És kitől hallottad ezt, ha szabad tudnom?

— Az emberektől.

— Az emberektől — ismételte Deane, egy gyömbérbonbont majszolva. — Miféle emberektől? A barátaidtól?

Case bólintott.

— Nem mindig egyértelmű, hogy ki az ember barátja, igaz?

— Tartozom neki némi pénzzel, Deane. Beszélt erről magának?

— Nemigen találkozunk az utóbbi időben — sóhajtott fel a másik. — De ha beszélt volna, akkor sem lennék abban a helyzetben, hogy elmondhassam neked. Hiszen tudod, hogy vannak ezek a dolgok…

— Dolgok?

— Ő egy fontos kapcsolat, Case.

— Aha. Szóval meg akar ölni, Julie?

— Arról nem tudok — vont vállat Deane, mintha csak a gyömbér áráról vitatkoznának. — Ha ez az egész alaptalan szóbeszédnek bizonyulna, akkor gyere vissza egy hét múlva, vagy azután, fiam. Mutatok neked egy apróságot Szingapúrból…

— A Nan Hai Hotelből, a Bencoolen Streeten?

— Sokat jár a szád, fiacskám! — vigyorodott el Deane. Az acélasztal lehallgatáselhárító áramkörök seregével volt telitömve.

— Minden jót, Julie. Adja át üdvözletemet Wage-nek.

Deane ujjai felkúsztak, hogy megigazítsák halványszín selyemnyakkendőjének tökéletes csomóját.

Alig járt egy háztömbnyire Deane irodájától, amikor meglegyintette az érzés; hirtelen ráébredt, hogy valaki a sarkában van — és nagyon közel.

Case a paranoiának egy bizonyos szelídített formáját egészen természetesnek tekintette mindaddig, amíg ellenőrzése alatt tudta tartani. A rengeteg oktagon után ez egyáltalán nem volt könnyű feladat. Küzdött a felszökő adrenalinhullámmal, és nagy nehezen nyugalmat erőltetett magára.