Unott üresség maszkját öltötte, s úgy tett, mintha sodortatná magát a tömeggel. Amikor talált egy sötét kirakatot, megállt előtte; sebészeti szakbolt volt, felújítás miatt zárva. Kezét kabátzsebébe mélyesztve bámult az üveg mögé: jade-utánzatból faragott állványon nyugvó, lapos rombusz alakú mesterséges húsdarabot látott. A bőr színéről Zone kurvái jutottak eszébe; digitális reklám tetoválás ragyogott rajta, a bőr alá ültetett chipből kapta a jeleket. „Minek vesződni a műtéttel — ötlött fel benne önkéntelenül —, mikor az árut egyszerűen magaddal is viheted a zsebedben?”

Anélkül, hogy megmozdította volna a fejét, felemelte a tekintetét és a járókelők tükörképét tanulmányozta.

Ott.

A tengerészek mögött, rövidujjú kekiben. Sötét haj, tükörszemüveg, sötét ruha, nyúlánk termet…

És eltűnt.

Azután Case már futott, mélyen meggörnyedve, testek közt cikázva.

— Kölcsönöznél egy pisztolyt, Shin?

A fiú elmosolyodott: — Két óra. — Egy Shiga-beli szusibár hátsó részében álltak, friss, nyers tengeri hal és rák szagfelhőjébe burkoltan. — Te jönni vissza, két óra.

— Most van rá szükségem, öreg. Tudsz valamit most adni?

Shin üres, egykor porított tormával töltött kétliteres konzervdobozok mögött kotorászott. Végül előhúzott egy keskeny, szürke műanyagba tekert csomagot:

— Tézer. Egy óra, húsz új yen. Harminc letét.

— A francba, nekem nem ilyen kell! Pisztoly. Mint amikor le akarok valakit lőni, stimmt?

A pincér vállat vont, és visszarakta a tézert a tormásdobozok mögé. — Két óra.

Belépett a boltba, ügyet se vetve a kirakatban lévő surikenekre; életében nem hajított el egyet sem.

Vett két csomag Jehjüant; egy Mitsubishi Bank hitelchippel fizetett, ami Charles Derek May néven azonosította. Ez mindenesetre jobb volt a Truman Starr-nál, amit az útleveléhez talált ki.