— Láttam a nőjét múlt éjjel — szólt Ratz, Case elé téve a második Kirint.
— Nekem olyan nincs — felelte a férfi, és ivott.
— Nincs nő? Semmi más, csak az üzlet, művész barátom? A kereskedelem mindenek felett? — A csapos apró, barna szeme mélyen fészkelt a ráncos húsban. — Azt hiszem, jobban kedveltem magát, amikor még vele járt. Többet nevetett. Mostanában félő, hogy addig művészkedik, míg egy éjjel a klinikai tartályokban fog kikötni, friss tartalék testrészek formájában…
— Megszakad a szívem, olyanokat mond, Ratz… — Case kiitta a sörét, fizetett és ment; keskeny vállait viharkabátjának esőverte keki nylonja alá húzta. Ahogy keresztültört a Ninsein hemzsegő tömegen, megcsapta orrát saját áporodott testszaga.
Huszonnégy éves volt. Huszonkét évesen lett cowboy, igazi vagány, az egyik legjobb a Túlparton. A legnagyobb mesterek tanították, McCoy Pauley és Bobby Quine, az üzleti élet nagy alakjai. Fiatalos hevülete és gyors haladása miatt szinte állandó adrenalintúltengéssel dolgozott, egy felpiszkált gépre csatlakozva, amely testetlenített tudatát abba az akarattól független hallucinációba vetítette, amit mátrixnak neveztek. Tolvaj volt; más, gazdagabb tolvajoknak dolgozott — olyanoknak, akik gondoskodtak az érdekképviseleti rendszerek fényes falainak meglékeléséhez szükséges különleges programokról, gazdag adatmezőkre nyitva ezzel ablakot.
A klasszikus hibát követte el; sose hitte volna, hogy ilyesmi valaha becsúszhat: a megbízóit lopta meg. Megtartott valamit magának, és megpróbálta elpasszolni egy amszterdami orgazdának. Azóta se jött rá, hogy ők hogy jöttek rá — ennek amúgy sem volt már jelentősége. Biztosra vette, hogy végeznek vele, de csak mosolyogtak: „Tartsd meg a pénzt, fiú, egész nyugodtan!”. És szüksége is lett rá. Azok ugyanis (és csak mosolyogtak!) arról is gondoskodni akartak, hogy többé soha ne dolgozhasson.