Az üzlet itt állandó tudatalatti zsongás volt; a lustaság, óvatlanság, modortalanság, a bonyolult illemszabályok elleni legapróbb vétség elfogadott büntetése pedig a halál.

Ahogy ott ült egyedül egy asztalnál a teázóban — az oktagon hatni kezdett, tenyerén kiütöttek az izzadtság gombostűfejei, karján és mellén minden szőrszál bizsergését külön érezte — Case ráébredt, hogy egy ideje igen ősi, névtelen játékot játszik önmagával, végső leosztásban. Már nem hordott fegyvert, s elfeledkezett a legalapvetőbb óvintézkedésekről is. A leggyorsabb, legkötetlenebb utcai ügyleteket hajtotta, és híres volt arról, hogy bármit képes megszerezni. Énjének egy része tudta ugyan, hogy önpusztító életmódja teljesen nyilvánvaló ügyfelei számára — akik egyre kevesebben lettek —, de azzal kecsegtette magát, hogy mindez hamarosan úgyis véget ér. És énjének ez a halálvárásban önelégült része volt az, amely Linda Lee-re még rágondolni is gyűlölt.

Egy játékteremben jött össze vele egy esős éjszakán.

Cigarettafüst kék fátyolán átizzó, fényes szellemek alatt, ahol a Varázslóvár, a Tankcsata: Európa és a New York hologramjai vibráltak… Most is úgy látta maga előtt a lányt, ahogy arca a sosem nyugvó lézerfényben fürdött, s vonásai sejtelmes jelekké alakultak át. Arccsontjai skarlátban lobogtak, ahogy a Varázslóvár égett; homlokán azúrkék ragyogás ömlött el, amikor München elesett az Európáért vívott tankcsatában; száján olvadt arany hullámzott, míg egy csúszkáló kurzor szikrákat vetett New York felhőkarcoló-kanyonjának falán. Case-t nagy elismerés övezte akkor éjjel, Wage ketaminjából egy kilónyit indított útnak Jokohamába, és a pénzt már a zsebében tudta. Belépett, kint hagyta a Ninsei kövezetét paskoló meleg esőt; a lány arca valahogy kitűnt a konzolokra meredő tucatnyi többi közül. Belemélyedt a játékba, s arcán ugyanaz a kifejezés ült, amit Case órák múltán is megfigyelhetett rajta, mikor egy kikötőparti hálófülkében aludt: felsőajka akár egy gyermekkéz rajzolta, szárnyaló madarat jelképező vonás.