— Hé, Case, öreg haver…

Felnézett, a szemceruzával kihúzott szürke szemekbe. A lány űrállomásokon használatos, napszítta francia gyakorlóruhát és új fehér tornacipőt viselt.

— Már régóta kereslek, öregem… — Leült vele szemben, és az asztalra könyökölt. Kék ruhájának ujjai a vállrészen fel voltak hasítva; a férfi szeme önkéntelenül végigsiklott a kivillanó karokon, dermák vagy tűszúrások nyomait keresve.

— Egy cigit?

A lány egyik bokazsebéből gyűrött csomag Jehjüant kotort elő, és megkínálta vele. Case elvett egy szálat és hagyta, hogy Linda meggyújtsa egy piros műanyag csővel.

— Okén alszol, Case? Fáradtnak látszol — akcentusa a túlpart déli, Atlanta-környéki részét idézte. Szeme alatt a bőr sápadt volt, beteges színű, húsa azonban még ruganyos volt és erős. Alig múlt húsz; szája szögletébe a szenvedés újabb ráncai kezdtek végleg bevésődni. Sötét haját hátrafésülte és nyomtatott rajzú selyemszalaggal kötötte le; a minta mikroáramköröket ábrázolhatott, netán egy várostérképet.

— Csak akkor fáradok le, ha elfelejtem bevenni a tablettáimat — dünnyögte a férfi, s megcsapta a vágyakozás tömény hulláma, az amfetamin hullámhosszán belovagló gerjedelem és magány. Újra érezte a lány bőrének illatát a kikötőmenti fülke túlhevült sötétjében, s az ujjait, ahogy a derekára kulcsolódnak.

Mind csak a hús — gondolta — s mindaz, amit akar…

— Wage — mondta a lány, s a szeme összeszűkült — egy lyukkal az arcodban akar viszontlátni. — Meggyújtotta a saját cigarettáját is.

— Ki mondta? Ratz? Vele beszéltél?

— Nem, Monával. Az új fazonja Wage embere.

— Nem olyan súlyos az ügy. Ő is lóg nekem, és végeredményben neki kell annyira a pénz.