— És csal a mérésnél is a piszok! — egészítette ki Portás Testvér. — És…

— Igen, igen, igen — mondta a Legfőbb Nagymester. — Valóban, Ankh-Morpork helyesen gondolkodó népe az elnyomás sarka alatt nyög. Azonban egy király ennél jóval drámaibb körülmények között fedi föl magát. Mint a háború, példának okáért.

A dolgok jól mentek. Bizonyos, ugye, hogy minden önközpontú hülyeségük ellenére egyikük elég értelmes lesz, hogy megtegye a javaslatot?

— Volt valami vén jóslat vagy ilyesmi — állította Vakoló Testvér. — A nagyapám mondta nekem. — A szeme megüvegesedett a drámai visszaemlékezés erőfeszítésétől. — „Biza, a király eljövend Törvényt és Igazságot szolgáltatva, és mást sem ismer, csak az Igazat, és a Népet Védelmezi és Szolgálja a Kardjával.” Nem kell így bámulnotok rám, nem én találtam ki.

— Ó, mi mind ismerjük ezt. És az aztán piszok jó lenne, mi? — tudakolta Őrtorony Testvér. — Úgy értem, mit csinál, belovagol a Törvénnyel meg Igazsággal és így tovább, mint az Apokralipszis Négy Lovasa? Szia, mindenki — cincogta —, én vagyok a király, és az ott Igazság, amint a lovát itatja. Nem valami gyakorlatias, nem? De nem ám. Az ember nem bízhat ósdi legendákba’.

— Mért ne? — érdeklődött Reterátbúvár Testvér zabosan.

— Mer’ legendásak, azér’. Ebből tudhassad — válaszolta Őrtorony Testvér.

— Az alvó királykisasszonyos az jó — jelentette ki Vakoló Testvér. — Csakis egy király tudja fölébreszteni.

— Ne legyél hülye! — mondta szigorúan Őrtorony Testvér. — Nekünk nincs királyunk, szóval nem is lehet királykisasszonyunk. Magától értetődik.

— Na persze, a régi időkben könnyű volt — mesélte boldogan Portás Testvér.

— Mért?

— Mer’ csak meg kellett öljön egy sárkányt.

A Legfőbb Nagymester összecsapta kezét s néma fohászt küldött bármely istenhez, aki történetesen épp odahallgat. Igaza volt ezekkel a fickókkal kapcsolatban. Előbb vagy utóbb zavaros kis elméjük odaviszi őket, ahova szeretnéd, hogy eljussanak.