— Milyen érdekes elképzelés! — trillázta.

— Nem működne — morgott Őrtorony Testvér nyakasán. — Mos’ már nincsenek nagy sárkányok.

— Lehetnének.

A Legfőbb Nagymester megreccsentette ujjízületeit.

— Hogy mondta kegyelmed?

— Azt mondtam, lehetnének.

Őrtorony Testvér csuklyája mélyéről ideges kacagás hangzott föl.

— Mi, valódiak? Óriási nagy pikkelyekkel meg szárnyakkal?

— Igen.

— Olyan lehelettel, mint a nagyolvasztó?

— Igen.

— Olyan hatalmas körömizékkel a lábukon?

— Karmok? Ó, igen. Annyi, amennyit csak akarsz.

— Hogy érti kegyelmed azt, hogy annyi, amennyit csak akarok?

— Bízom benne, hogy ez nem igényel magyarázatot, Őrtorony Testvér. Ha szeretnél sárkányt, lesz sárkányod. Idehozhatsz egy sárkányt. Most. A városba.

— Én?

— Ti mind. Úgy értem, mi — felelte a Legfőbb Nagymester.

Őrtorony Testvér habozott. — Nos, nem is tudom, hogy az igazán jó öt…

— És az minden parancsotoknak engedelmeskedni fog.

Ez elhallgattatta őket. Ez megállította őket. Ez úgy pottyant görényszerű, kicsiny tudatuk elé, mint húskolonc a gyepmestertelepre.

— Meg tudná ezt kegyelmed ismételni? — kérte megfontoltan Vakoló Testvér.

— Irányíthatjátok. Elvégeztethettek vele bármit amit csak akartok.

— Mi? Egy igazi sárkány?

A Legfőbb Nagymester szeme forgott csuklyája elvonultságában.

— Igen, egy igazi. Nem a pöttöm háziállat, a mocsári sárkány. Az eredeti jószág.

— De azt hittem, hogy az, tudja… mittosz.

A Legfőbb Nagymester előrehajolt.

— Azok mitikusak voltak s egyben valóságosak — jelentette ki hangosan. — Egyszerre hullám és részecske.

— Hát ez nekem magas — mondta Vakoló Testvér.