A Hittestvérek feszengve csoszogtak. Aztán Reterátbúvár Testvér szólalt meg:

— Huh. Varázslók. Ugyan mit tudnak ők a kemény melóról?

A Legfőbb Nagymester nagy levegőt vett. Ah…

A kicsinyes neheztelés hangulata észrevehetően sűrűsödött.

— Semmit, és ez tény — jelentette ki Enyvesujj Testvér. — Csak mászkálnak mindenfele magasra emelt orral, túl jók az olyanoknak, mint mink. Szoktam látni őket, amikor még az Egyetemen dolgoztam. Az ülepük mérföldszéles, én mondom! Szerintetek, rajta lehetne kapni őket, hogy becsületes munkát végeznek?

— Úgy érted, mint például a tolvajlás? — firtatta Őrtorony Testvér, aki sosem rajongott Enyvesujj Testvérért valami nagyon.

— Na persze, aszongyák neked — folytatta Enyvesujj Testvér, hangsúlyosan figyelmen kívül hagyva a megjegyzést —, hogy nem szabad mindenfelé varázsoljál, amiatt, hogy csak ők tudják, hogyan ne zavarják meg az egyetemes harmóniát meg miegymást. Nagy baromság, az én véleményem szerint.

— Háá-át — mondta Vakoló Testvér —, nem is t’om. Úgy értem, ha rosszul állítod össze a keveréket, akkor csak lesz egy csomó nedves vakolat a bokád körül. De ha rosszul varázsolsz egy kicsit, azt mondják, szörnyű izék jönnek elő a lambériából és alaposan eltángálnak téged.

— Aha, de azt a varázslók mondják — jegyezte meg Őrtorony Testvér elgondolkozva. — Sose állhattam őket jómagam, az igazat szólva. Lehet ám, hogy megértettek valami jó dolgot és csak nem akarják, hogy mink többiek is rájöjjünk. Végül is, csak kézlengetés meg kántálás az egész.

A Hittestvérek fontolóra vették mindezt. Könnyen hihetően hangzott. Ha ők leltek volna rá valami jó dologra, ők tuti nem akarnák, hogy bárki más is befurakodjon.

A Legfőbb Nagymester úgy döntött, hogy eljött az idő.