— Akkor hát megegyeztünk, hittestvéreim? Készen álltok, hogy varázslást gyakoroljunk?

— Ó, gyakorlás — sóhajtott föl Vakoló Testvér megkönnyebbülten. — Egyáltalán nem bánom a gyakorlást. Addig, amíg nem kell valóban csináljuk…

A Legfőbb Nagymester ököllel verte a könyvet.

— Úgy értem, hogy valódi varázslatokat végezzünk! Visszahelyezzük a várost a helyes útra! Megidézzünk egy sárkányt! — kiabálta.

Mindnyájan hátraléptek. Aztán Portás Testvér így szólt: — És akkor, ha meglesz nekünk ez a sárkány, a törvényes király föl fog bukkanni, csak úgy?

— Igen! — nyilatkozta a Legfőbb Nagymester.

— Ezt értem — mondta Őrtorony Testvér támogatólag. — Magától értetődik. A sors, na meg a végzet gnómikus működése miatt.

Pillanatnyi habozás után a csuklyák általános bólogatásba kezdtek. Csak Vakoló Testvér tűnt némileg boldogtalannak.

— Háá-áát — jegyezte meg. — Nem fog elhatalmasodni rajtunk, ugye?

— Biztosíthatlak, Vakoló Testvér, hogy akkor hagyod abba, amikor csak akarod — felelte a Legfőbb Nagymester mézesmázosan.

— Hát… na, jó — egyezett bele a vonakodó Testvér. — De csak egy kicsit! Ide tudjuk hozni elég hosszan ahhoz, hogy leégessen, például, egy elnyomó zöldségboltot?

Ah…

Nyert. Újra lesznek sárkányok. És megint lesz király. Nem olyan, mint a régi királyok. Olyan király, aki azt teszi, amit mondanak neki.

— Ez — jelentette ki a Legfőbb Nagymester — azon múlik, hogy mekkora segítséget tudtok nyújtani. Kezdetnek szükségünk lesz bármiféle varázstárgyra, amit csak ide tudtok hozni…

Nem lenne jó ötlet, ha engedné, hogy meglássák, hogy a de Malachit könyv hátsó fele elszenesedett csomó. Nyilvánvaló, hogy a fickó nem volt elég rátermett.

Ő majd sokkal jobban fogja csinálni. És egyáltalán senki sem lesz képes megállítani.

Vihar jött…

Azt beszélik, az istenek szabályosan játszanak a halandók életével. De hogy miféle játszmákat és miért, a tényleges parasztok személyazonosságát, hogy mi a játék, és mik a szabályok — ki tudja?