Legjobb, ha nem is találgatjuk.

Vihar jött…

És hatost dobott.

És most egy kis időre vonuljunk vissza Ankh-Morpork csöpögő utcáiról, pásztázzunk át a Korong reggeli ködén, és állítsuk újra be a fókuszt, rá egy fiatalemberre, aki a városba igyekszik egy jelentősebb hajózási útvonalba sodródó jéghegy szándékának minden nyíltságával, őszinteségével és ártatlanságával.

A fiatalembert Muroknak hívják. Nem a haja miatt, amit apja, a Higiénia végett, mindig rövidre vág. Hanem az alakja folytán.

Ami az a fajta elvékonyodó forma, amit egy fiú tiszta életmóddal, egészséges táplálkozással és teli tüdővel sűrűn beszippantott jó hegyi levegővel szerez. Amikor megfeszíti vállizmait, először más izmoknak kell elhúzódnia útjukból.

Valamint egy kardot is hordoz, amit rejtélyes körülmények között adtak neki. Roppant rejtélyes körülmények között. Ezért aztán meglepetést keltő, hogy valami nagyon nem várt jellegzetessége van ennek a kardnak. Nem varázslatos. Nincs neve. Amikor forgatod, nem teszel szert a hatalom érzetére, csak hólyagokra; az ember azt hihetne, ez olyan kard, amit olyan sokat használtak, hogy megszűnt bármi más lenni a kardság kvintesszenciáján kívül, azaz egy hosszú fémdarab nagyon éles éllel. És egyáltalán nincs ráírva mindenütt valamilyen végzetes rendeltetés.

Ami azt illeti, voltaképpen páratlan a maga nemében.

Vihar jött.

A város csatornái halkan bugyogtak, ahogy az éjszaka törmelékei elsodródtak, egyes esetekben erőtlenül tiltakozva.

Amikor odaért Kadar kapitány fekvő alakjához, a víz kettévált s két áramlatban folyta körbe. Kadar kinyitotta szemét. Egy pillanatig üres békét érzett, mielőtt kotrólapátként megütötték az emlékek.

Rossz nap volt a tegnapi az Őrség számára.