Először is, ott volt Herbert Csank temetése. Szegény öreg Csank. Megszegte a csendőrök egyik alapvető szabályát. Nem az a fajta szabály volt, amit bárki olyan, mint Csank, kétszer megszeghet. És így leeresztették az elázott földbe, koporsóján dobolt az eső, s senki más nem volt ott, hogy meggyászolja az egész város legmegvetettebb embercsoportján, az Éjjeli Őrjárat három túlélőjén kívül. Kolon főtörzsőrmester könnyezett is. Szegény öreg Csank.

Szegény öreg Kadar, gondolta Kadar.

Szegény öreg Kadar itt, a kanálisban. Bár ez az, ahonnan elindult Szegény öreg Kadar, akinek víz örvénylik a mellvértje alatt. Szegény öreg Kadar nézi, ahogy a csatorna tartalmának többi része elszivárog mellette. Valószínű, hogy még szegény öreg Csanknak is szebb látványban van most része, gondolta.

Lásukcsak… a temetés után lelépett és lerészegedett. Nem, nem is részeg lett, másik szó, a vége „bb”. Részegebb, az lesz az. Mer’ az egész világ kicsavarodott és elferdült, mint a torzított üveg, csak akkor élesedik vissza, ha a pohár fenekén át nézel rá.

Ez most valami más, mi is az?

Á, igen. Éjjel. Ideje szolgálatba állni. Bár Csanknak már nem. Kell szerezni egy új fickót. Egy új fickó amúgy is jön, nem igaz? Valami pór egy porfészekből. Írt levelet. Valami pók a részegből…

Kadar föladta és visszazuhant. A kanális folytatta az örvénylést.

Fölötte a világító betűk sisteregtek és reszkettek az esőben.

Nem pusztán a friss hegyi levegő juttatta Murokot hatalmas testalkatához. A fölnövekedés egy törpék működtette aranybányában meg a csillék fölvonszolása a felszínre napi tizenkét órás műszakban tuti, hogy szintén hozzájárult.

A fiú meggörnyedve járt. Ezt az okozta, hogy törpék működtette aranybányában nőtt föl, akik azt gondolták, hogy öt láb pont jó magasság a plafonnak.

Mindig is tudta, hogy ő más. Először is, sokkal lehorzsoltabb. Aztán egy nap az apja odajött hozzá, vagyis inkább a derekához, és megmondta neki, hogy valójában ő nem, pedig mindig is úgy hitte, törpe.