Rettenetes dolog csaknem tizenhat évesnek lenni és rossz fajba tartozni.

— Nem szerettük volna elmondani korábban, fiam — közölte az apja. — Tudod, azt hittük, hogy majd kinövöd.

— Mit növök ki? — kérdezte Murok.

— A növést. De most anyád azt gondolja, azaz, mi mindketten azt gondoljuk, ideje, hogy elmenj a saját fajtád közé. Úgy értem, az nem rendes dolog, itt tartani téged bezárva anélkül, hogy lenne veled egymagas társaságod. — Az apja egy meglazult szegecset csavargatott a sisakján, biztos jeleként idegességének. — Ööö — tette hozzá.

— De ti vagytok az én fajtám! — jelentette ki Murok kétségbeesve.

— Egy bizonyos értelemben igen — válaszolta az apja. — Egy másik értelemben, ami sokkal pontosabb és szabatosabb értelem, nem. Értsd meg, ez attól a genetika dologtól van. Szóval esetleg nagyon jó ötlet lenne, ha elmennél és világot látnál.

— Mi, végleg?

— Ó, dehogy! Nem. Természetesen nem. Gyere vissza látogatóba, amikor csak akarsz. De, nos, egy magadkorú legény, leragadva itt lenn… Nem helyes. Tudod. Úgy értem. Nem vagy már gyerek. Az idő nagy részében a térdeden kell csúszkálj, meg minden. Ez nem helyes.

— Hát akkor melyik az én fajtám? — firtatta összezavarodva Murok.

A vén törpe nagy levegőt vett. — Ember vagy — szögezte le.

— Mi, mint Mr. Kencefici? — Mr. Kencefici hetente egyszer fölhajtott ökrösszekerével a hegyre, hogy különféle holmikat cseréljen aranyra. — A Nagy Népből való?

— Hat láb magas vagy, fiam. Ő meg csak öt. — A törpe újra megtekerte a laza szegecset. — Látod, hogy állnak a dolgok.

— Igen, de… de talán csak magas vagyok a magasságomhoz képest — mondta kétségbeesetten Murok. — Végül is, ha lehetnek alacsony emberek, miért ne lehetnének magas törpék?

Az apja barátságosan megveregette fia térdének hátulját.