— Szembe kell nézz a tényekkel, fiam! Sokkal otthonosabban fogod érezni magad a felszínen. A véredben van. És a tető se olyan alacsony. — Nem fogod tudni állandóan kiütni magad az égen, mondta magában.

— Várjunk csak! — kiáltott föl Murok, s becsületes homloka ráncokba gyűrődött a gondolkodás erőfeszítésétől. — Te törpe vagy, nem igaz? És a mami is törpe. Szóval én is törpe kell legyek. Az élet megmásíthatatlan ténye.

A törpe fölsóhajtott. Azt remélte, hogy majd lassan közelíti meg ezt, esetleg néhány hónap leforgása alatt, valahogy tapintatosan közli vele a hírt, de erre már nem volt idő többé.

— Ülj le, fiam! — mondta. Murok leült.

— Lényeg az — kezdte az öreg szerencsétlenül, amikor a fiú nagy, becsületes képe egy kicsit közelebb került az övéhez —, hogy egy nap az erdőben találtunk téged. Ott totyogtál közel az egyik ösvényhez… ümm. — A laza szegecs nyikorgott. A király tovább hazardírozott.

— Lényeg az, tudod… ott voltak azok a szekerek. Lángokban, úgy is mondhatnánk. Meg halottak. Ümm, igen. Rendkívül halott emberek. A banditák miatt. Az a tél nagyon kemény tél volt, mindenféle népség jött a hegyekbe… Szóval persze befogadtunk téged, és aztán, nos, hosszú volt a tél, ahogy már mondtam, és anyád megszokott téged, és, hát, sose jutottunk hozzá, hogy megkérjük Mr. Kenceficit, járjon utána. Hát ennyi az egész szőröstül-bőröstül.

Murok viszonylag nyugodtan fogadta mindezt főképp azért, mert szinte semmit sem értett belőle. Ráadásul, legjobb tudomása szerint az, hogy totyogva találnak rád az erdőben, a gyermekáldás szokásos módja. A törpéket nem tekintik elég idősnek ahhoz, hogy elmagyarázzák nekik

— Rendben van, apu — mondta és lehajolt olyan mélyre, hogy egy szintbe kerüljön a törpe fülével. — De tudod, én és… ismered Aranka Kővágót? Ő olyan gyönyörű, a szakálla olyan puha, mint egy, mint egy? egy, egy nagyon puha dolog… jól megértjük egymást és…