Hónapok teltek el.

És aztán megérkezett a válasz. Eléggé piszkos volt, mivel a postát a Kostetőn általában odanyomták annak a kezébe, aki többé-kevésbé a helyes irányba tartott, valamint meglehetősen rövid is. Minden teketóriázás nélkül közölte, hogy Murok kérelmét elfogadták és azonnal jelentkezzék szolgálatra.

— Csak így? — kérdezte. — Azt hittem, lesznek vizsgák meg izék. Hogy lássák, megfelelek-e.

— A fiam vagy — felelte a király. — Tudod, ezt is megírtam nekik. Magától értetődik, hogy meg fogsz felelni. Valószínűleg tiszti matériából gyúrtak.

Előhúzott egy zsákot a trónja alól, kotorászott benne, és megajándékozta Murokot egy fémdarabbal, inkább kard, mint fűrész, de épp csak.

— Ez esetleg jogosan a tiéd — mesélte. — Amikor megtaláltuk a… szekereket, ez volt ott egyedül. Tudod, a banditák. Csak magunk között… — közelebb intette Murokot —, megkértünk egy boszorkányt, hogy nézze meg. Arra az esetre, ha varázskard. De nem az. Azt mondta, hogy ez a legvarázstalanabb kard, amit valaha is látott. Általában egy kicsit varázslatosak, annak okán, hogy olyasmijük van, mint a mágnesesség, azt hiszem. Viszont egész jól ki van egyensúlyozva.

Átnyújtotta.

Aztán tovább kotorászott. — Meg aztán itt van ez is. — Föltartott egy inget — Meg fog óvni téged.

Murok óvatosan kézbe vette. A kostetői birkák gyapjából készült, aminek melegsége és puhasága a disznósörtéével vetekszik. A legendás törpetrikók egyike volt, azoké az atlétáké, amikhez sarokvasak szükségeltetnek.

— Mitől fog megóvni engem? — tudakolta.

— A megfázástól és így tovább — válaszolta a király. — Anyád azt mondja, hogy viselned kell. És, ööö… erről jut eszembe. Mr. Kencefici azt mondta, szeretné, ha beugranál hozzá, mikor leballagsz a hegyről. Van valamije a számodra.