Az apja és az anyja kikísérték, és addig integettek, míg látták. Aranka nem. Ez igazán fura. Az utóbbi időben úgy tűnt, hogy kerüli őt.

Murok fogta a kardot, hátára lendítette, szendvicsek és tiszta alsónemű a hátizsákjában, és a világ, többé-kevésbé, a lába előtt. A zsebébe tette a híres levelet a Patríciustól, a férfitól, aki Ankh-Morpork nagy és remek városát uralja.

Legalábbis az anyja így utalt rá. Határozottan volt a tetején egy fontosnak látszó címerpajzs, de az aláírás valami ilyesminek tűnt: „Farka Kacskaringó, titk., pp”

Mégis, ha voltaképpen nem is maga a Patrícius írta alá, bizonyára olyasvalaki írta, aki neki dolgozik. Valószínűleg a Patrícius legalább tud a levélről. Nagyjában-egészében. Esetleg nem erről a levélről, de valószínűleg általánosságban tud a levelek létezéséről.

Murok állhatatosan legyalogolt a hegyi ösvényeken, megzavarva a dongók felhőit. Némi idő elteltével kihúzta kardját és kísérleti döféseket tett a bűnös fatönkök és az aprócsalán törvénytelen csoportosulásai irányába.

Kencefici kunyhója előtt üldögélt, és száraz gombát fűzött föl egy zsinegre.

— Szia, Murok! — köszöntötte és mutatta az utat befelé. — Alig várod már, hogy a városba érj?

Murok ezt illő módon fontolóra vette.

— Nem — válaszolta.

— Meggondoltad magad, mi?

— Nem. Csak mentem — felelte őszintén Murok. — Nem nagyon gondoltam semmire.

— Apád odaadta a kardot neked, ugye? — kérdezte Kencefici, egy rossz szagú polcon kotorászva.

— Igen. Meg egy gyapjúatlétát, hogy megóvjon a megfázástól.

— Á! Igen, nagyon nyirkos tud lenni odalenn, legalábbis úgy hallottam. Védelem. Az nagyon fontos — megfordult és drámaian hozzátette. — Ez a dédnagyapámé volt.