Az ez egy fura, bizonytalanul félgömb alakú eszköz volt, amit szíjak öveztek.

— Ez afféle parittya? — tudakolta Murok, miután udvarias csöndben megszemlélte.

Kencefici megmondta neki, hogy micsoda.

— Pőc, úgy mint a hal? A póc? — értetlenkedett Murok teljesen megzavarodva.

— Nem. A harchoz van — motyogta Kencefici. — Állandóan viselned kell! Megóvja a legfontosabb szerved, mondhatni.

Murok fölpróbálta.

— Egy kicsit kicsi, Mr. Kencefici.

— Azért, mert, tudod, nem a fejeden kell hordani.

Kencefici folytatta a magyarázatot Murok növekvő elképedésére és azt követően elborzadására. — A dédapám azt szokta volt mondani — fejezte be Kencefici —, hogy ha ez nem lett volna, én se lennék itt.

— Mit értett ezen?

Kencefici tátogott néhányat — Fogalmam sincs — állította gerinctelenül.

Mindenesetre a szégyenletes holmi most Murok hátizsákjának legalján lapult. A törpéknek nem sok dolga van ilyesmikkel. A rémes óvszer olyan világba nyújtott betekintést, ami idegen volt, akár a hold hátsórésze.

Még egy ajándékot kapott Mr. Kenceficitől, egy kicsiny, ám roppant vaskos könyvet, aminek bőrkötése az évek során elfásult.

Az volt a címe: Ankh és Morpork Városok Törvényei és Rendeletei.

— Ez is a dédpapámhoz tartozott — mondta. — Ez az, amit az Őrségnek tudnia kell. Ismerned kell az összes törvényt — folytatta erényesen — ahhoz, hogy jó tiszt lehess.

Talán Kenceficinek emlékeznie kellett volna, hogy Murok teljes életében még soha senki nem hazudott neki, vagy adott olyan utasítást, amit nem kellett teljesen szó szerint érteni. Murok ünnepélyesen átvette a könyvet. Soha nem merült volna föl benne, hogy ha már tiszt lesz az Őrségben, beérje a jó tisztségnél kevesebbel.

Ötszáz mérföldes út volt, és, meglepő módon, eléggé eseménytelen. Az olyan emberek, akik jóval magasabbak hat lábnál és csaknem ugyanilyen szélesek vállban, gyakran utaznak eseménytelenül. Mindenféle népség ugrik eléjük a sziklák mögül, s aztán ilyesmiket mondanak nekik: „Ó! Bocsánat! Azt hittem, valaki más az!”