És, mert a varázst csak kevéssé lehet megkötni, maguk a Könyvtári könyvek többek puszta rostpépnél és papírnál.

Nyersmágia sercegett gerincükből, ártalmatlanul földelve magát a rézrudakba, amiket pont ezért szögeztek oda minden egyes polcra. Kék tűz halvány csipkézete kúszta be a könyvespolcokat és egy hang hallatszott, amolyan papírszerű zizegés, olyasmi, amit kelthetne egy éjszakára elült seregélytelep. Az éj csöndjében a könyvek egymással beszélgettek.

Valaki lármás horkolása is hallatszott.

A polcokról sugárzó fény nem annyira megvilágította, mint inkább hangsúlyozta a sötétséget, ám lila villózásában egy esetleges megfigyelő épp hogy ráismerhetett volna egy ősöreg és ütött-kopott íróasztalra, pont a központi kupola alatt.

A horkolás ez alól érkezett, ahol egy rongyos pokrócdarab épp csak eltakarta azt, ami egy halom homokzsáknak látszott, ám valójában egy felnőtt hím orangután volt.

Ő a Könyvtáros.

Mostanra már nem sokan tettek megjegyzést arra, hogy emberszabású majom. Átváltozását egy mágikus baleset okozta — állandó eshetőség ott, ahol ilyen sok nagy erejű könyvet tartanak együtt —, és általában úgy tartották, hogy könnyen megúszta. Elvégre, alapjában véve ugyanaz az alakja. És engedélyezték neki, hogy megtartsa az állását, amiben amúgy is jeleskedett, bár az „engedélyezték” nem a legmegfelelőbb szó. Az a mód, ahogy képes volt fölhúzni a fölső ajkát, hogy előtárjon rengeteg, hihetetlenül sárga fogat, többet, mint amennyit az Egyetemi Tanács valaha is látott bármely szájban, valamiképp biztosította, hogy a dolog soha ne kerüljön igazán szóba.

De most újabb nesz hallatszott, az ajtó nyikorogva nyílásának idegen zaja. Lábak csusszantak a padlón s tűntek el az összebújó polcok közt A könyvek méltatlankodva sutyorogtak, és némelyik nagyobbacska grimoire láncait csörgette.