A Könyvtáros aludt tovább, álomba ringatta az eső susogása.

Kanálisa ölelésében, fél mérfölddel arrébb, Kadar kapitány az Éjjeli Őrjáratból kinyitotta száját és nótára fakadt.

Most egy feketébe öltözött alak surrant kapualjból kapualjba bukva az éjféli utcákon, s elért egy komor és félelmetes bejárathoz. Nincs az a kapu, ami erőfeszítés nélkül lehetne ennyire zord, ez nyilvánvaló. Úgy nézett ki, mintha az építészt behívatták volna, hogy különleges utasításokat kapjon. Valami vészjóslót akarunk sötét tölgyfából, mondták neki. Szóval tegyél egy visszatetsző vízköpőszerűt a kapuboltozat fölé, adj neki becsapódást, olyat, mint egy óriás lépésének hangja, és tedd világossá bárki számára, de tényleg, hogy ez nem az a fajta ajtó, ami bimbamozni kezd, amikor megnyomod a csöngőt.

Az alak bonyolult kódot kopogott el a sötét asztalosmunkán. Kinyílt egy aprócska, rácsos kukucskáló és kilesett egy gyanakvó szem.

— „A jelentőségteljes bagoly huhog az éjben” — mondta a látogató, megpróbálva kicsavarni az esővizet a köntöséből.

— „Mégis számos szürke úr megy búsan gazdátlan férfiakhoz” — intonálta egy hang a rács másik oldalán.

— „Éljen, éljen a fránya bányakánya lánya” — riposztozta a csöpögő alak.

— „A fejszés számára minden hozzá folyamodó ugyanolyan magas”.

— „Mégis, kétségnek nélküle, rózsa rejlik a tövisben.”

— „A jó anya paszulylevest készít a kóbor fiúnak” — jelentette ki a hang az ajtó mögött.

Csönd támadt, amit csak az eső neszezése tört meg. Aztán a látogató megszólalt:

— Mi?

— „A jó anya paszulylevest készít a kóbor fiúnak”.

Újabb, hosszabb csönd követte ezt. Aztán a nedves alak azt mondta:

— Biztos vagy benne, hogy nem a rosszul épített torony remeg rémesen a lepke közeledésétől?