— Azt látom. De miért mágikusak?

Vakoló Testvér reszketni kezdett. — Vannak bennük lukak, Legfőbb Nagymester. Mindenki tuggya, hogy a kövek, amikbe’ lukak vannak, varázslatosak.

A Legfőbb Nagymester visszasétált helyére a körben. Magasba emelte karját.

— Rendben, remek, oké — nyilatkozta ernyedten. — Ha ez az, ahogy csinálnunk kell, akkor így fogjuk csinálni. Ha egy hat hüvelykes sárkányt kapunk, mind tudni fogjuk, hogy mi az oka. Ugye, Vakoló Testvér? Vakoló Testvér? Elnézést nem hallottam, mit mondtál. Vakoló Testvér?

— Igent mondtam, Legfőbb Nagymester — susogta Vakoló Testvér.

— Nagyszerű. Mindaddig, amíg ezt mindenki világosan megértette. — A Legfőbb Nagymester megfordult és fölkapta a könyvet.

— És most — jelentette be —, amennyiben mindnyájan készen állunk…

— Ümm — Őrtorony Testvér jámborul fölemelte a kezét. — Mire készen, Legfőbb Nagymester?

— A megidézésre, természetesen. Jó ég, azt hittem volna…

— De kegyelmed nem mondta meg, mit kell csináljunk, Legfőbb Nagymester — nyöszörögte Őrtorony Testvér.

A Legfőbb Nagymester tétovázott. Ez teljesen igaz volt, de nem állt szándékában beismerni.

— Na, persze — mondta. — Az nyilvánvaló. Összpontosítanotok kell a figyelmetek. Gondoljatok erősen sárkányokra — fordította le. — Mindnyájan.

— Ez minden, akkor hát? — firtatta Portás Testvér.

— Igen.

— Nem kell nekünk egy misztikus rumbát kántálni vagy valamit?

A Legfőbb Nagymester rámeredt. Portás Testvérnek sikerült olyan dacosnak látszania az elnyomással szemben, amennyire csak egy fekete csuklyás, anonim árnyék annak látszhat. Nem azért csatlakozott egy titkos társasághoz, hogy ne kántáljon misztikus rúnákat. Már alig várta.

— Megteheted, ha akarod — válaszolta a Legfőbb Nagymester. — És most azt akarom, hogy ti… igen, mi az már megint, Reterátbúvár Testvér?