Az alacsony Testvér leengedte a kezét. — Nem tudok egyetlen misztikus rumbát se, Legfőbb Nagymester. Semmi olyat, amit az ember kántálásnak nevezhetne…

— Akkor zümmögd!

Kinyitotta a könyvet.

Korábban eléggé meglepte, hogy az istenfélő hadoválás oldalai és oldalai után, maga a tényleges Megidézés egyetlen rövid mondat. Nem kántálás, nem egy rövidke költemény, hanem pusztán zagyva szótagok csoportosulása. De Malachit azt állította, hogy ezek a valósághullámokban hoznak létre interferenciamintát, de az ostoba vén bolond valószínűleg csak kitalálta az egészet menet közben. Az a baj a varázslókkal, hogy megpróbálnak mindent bonyolultnak feltüntetni. Semmi másra nincs szükséged, csak akaraterőre. És a Hittestvéreknek abból bőven jutott. Alantas gondolkodású és vitriolos akaraterő, igen, talán tele rosszindulattal, de a maga módján épp elég erőteljes…

Ezúttal nem fognak semmi különlegeset megpróbálni. Valami nem szembetűnő helyen…

Körülötte a Hittestvérek kántálták amit az egyes tagok, a maguk tudása szerint, misztikus dolognak tartottak. Az összhatás valójában egész jó lett, már ha nem hallgattál oda a szavakra.

A szavak. Ó, igen…

Lenézett és hangosan kimondta őket.

Semmi sem történt.

Pislogott.

S amikor újra kinyitotta szemét, sötét sikátorban találta magát, a gyomra csupa tűz, és nagyon dühös volt.

Ez volt Zebbo Muti, Harmadosztályú Tolvaj, életének talán legrosszabb éjszakája, és semmivel se tette volna boldogabbá, ha tudja, hogy egyben ez lesz az utolsó is. Az eső otthon marasztotta az embereket, jócskán elmaradt a kvótájától, s ezért egy kissé kevésbé volt óvatos, mint egyébként lett volna.

Ankh-Morpork utcáin éjnek idején az óvatosság elengedhetetlen. Nincs olyasmi, hogy mérsékelt óvatosság. Vagy nagyon óvatos vagy, vagy halott. Lehet, hogy még járkálsz és lélegzel, de attól még ugyanúgy halott vagy. Járkálj csak, halálraítélt…