Muti meghallotta az elfojtott hangokat a közeli sikátorból, kicsúsztatta bőrborítású ólmosbotját ingujjából, várt, míg az áldozat csaknem befordult a sarkon, előugrott, így szólt „Affené…” és meghalt.

A lehető legszokatlanabb halálnem volt. Senki más nem halt meg ilyen módon évszázadok óta.

Mögötte a kőfal cseresznyepirosan izzott a hőtől, aztán fokozatosan beolvadt a sötétségbe.

Ő volt az első, aki megpillantotta Ankh-Morpork sárkányát. Azonban csekély vigaszt merített ebből a tudásból, mivelhogy halott volt.

— …be! — mondta, és testetlenné vált önmaga lenézett a piciny csontszénkupacra, ami, ezt szokatlan fajta bizonyossággal tudta, az, amiből épp most vált testetlenné. Nagyon különös érzés volt saját földi maradványainak látványa. Nem találta annyira elborzasztónak, mint amennyire hitte volna, ha megkérdik, mondjuk, tíz perccel korábban. A ráeszmélést arra, hogy halott vagy, jelentősen enyhíti a tény, hogy tudatára ébredsz, te még mindig ott vagy, hogy rádöbbenhess, halott vagy.

A szemközti sikátor újra üres volt.

— Hát ez nagyon furcsa volt — jegyezte meg Muti.

VALÓBAN RENDKÍVÜL SZOKATLAN.

— Maga is látta? Mi volt ez? — Muti fölnézett az árnyékból kiemelkedő sötét alakra. — És egyáltalán, ki maga? — fűzte hozzá gyanakvóan.

HÁRMAT TALÁLGATHATSZ, szólt a hang.

Muti rámeredt a csuklyás alakra.

— Nahát! — kiáltotta. — Aszittem, hogy a magamfajta fickókér’ nem gyün el.

ÉN MINDENKIÉRT ELJÖVÖK.

— Úgy értettem, hogy… nem, izé, személyesen.

NÉHA. KÜLÖNLEGES ALKALMAKKOR.

— Aha. Hát — jelentette ki Muti — ez tényleg az, az tuti! Úgy értem, úgy nézett ki, mint egy kurva sárkány! Mit tehet az ember? Nem számíthat arra, hogy a sarkon túl sárkányra bukkan!

ÉS MOST, HA LENNÉL SZÍVES, ERRE TESSÉK… mutatta a Halál, csontkezét Muti vállára téve.

— Tudja, egy jövendőmondónő egyszer azt mondta nekem, hogy ágyban fogok meghalni, párnák közt, körbevéve gyászoló dédunokáimmal — mesélte Muti s követte az impozáns alakot. — Erről mit gondol, he?