— Igen! Azaz… — Van Pad habozott.

Tényleg furcsán hangzott, most, hogy elmondja valakinek.

— De magukból sok száz volt ott benn — jelentette ki nyugodtan a Patrícius. — Bandában szoktak egy követ fújni, ha szabad ezt mondanom.

Van Pad egymás után többször szólásra nyitotta száját, majd becsukta. Az őszinte válasz ez lett volna: igen, és ha bárki beosont volna és a folyosókon settenkedik, pórul járt volna. Az a mód, ahogy a fickó bevonult, mintha övé lenne a hely, az tévesztett meg mindenkit. Az meg a tény, hogy folyamatosan ütötte a népet és azt mondta nekik, hogy Térjenek jó Útra.

A Patrícius biccentett.

— Foglalkozni fogok az üggyel pillanatnyilag — mondta. Remek ez a szó. Mindig elbizonytalanítja az embereket. Sose voltak egész biztosak, vajon úgy értette-e, hogy azonnal foglalkozni fog vele, vagy majd röviden teszi. És soha senki nem merte megkérdezni.

Van Pad visszatáncolt.

— Teljes elégtétel, ne feledje! Fönn kell tartsam a pozícióm — tette hozzá.

— Köszönöm. Ne hagyja, hogy föltartsam — udvariaskodott a Patrícius, ismét egyéni fordulatot adva a beszélt nyelvnek.

— Helyes. Jó. Köszönöm. Rendben van — felelte a tolvaj.

— Elvégre, olyan rengeteg tennivalója van — folytatta Lord Vetinari.

— Nos, természetesen úgy van. — A tolvaj tétovázott. A Patrícius utolsó megjegyzésében fullánkok rejlettek. Azon kapja magát az ember, hogy várja, mikor fog belédöfni.

— Ööö — nyögte, valami nyomravezető jelben reménykedve.

— Mármint olyan sok ügy intézésével kapcsolatban.

Pánik szállta meg a tolvaj arcvonásait. Randomizált bűntudat árasztotta el tudatát. Nem arról volt szó, hogy mit követett el, hanem az volt a kérdés, melyikre jött rá a Patrícius. A férfinak mindenütt van szeme, bár egyik sem olyan félelmetes, mint az a fagyoskék, pont az orra fölött.

— Én, ööö, nem egészen tudom követni… — kezdte.