Az Őrségnek ez nem tetszett, de az a puszta igazság, hogy a tolvajok sokkal jobban csinálták a bűnmegelőzést, mint az Őrség valaha is. Elvégre, az Őrség kétszer olyan keményen kellett dolgozzon, hogy csak egy kicsit is csökkenjen a bűnözés, míg ellenben a Céhnek csupán annyit kellett tennie, hogy valamivel kevesebbet dolgozik.

És így a város fölvirágzott, miközben az Őrség, mint egy haszontalan nyúlvány, egy maréknyi munkaképtelenre sorvadt, akiket szellemi képességei teljes birtokában senki soha nem venne komolyan.

Az lenne az utolsó dolog a tőlük megkívánt teendők közül, hogy fejükbe vegyék a bűnözés elleni harcot. Ám a főtolvajt hátrányos helyzetben látni mindig megéri a kellemetlenséget, a Patrícius úgy érezte.

Kadar kapitány rendkívül tétován kopogott az ajtón, mert minden egyes koppantás visszhangzott a koponyájában.

— Szabad!

Kadar levette sisakját, hóna alá gyömöszölte, s belökte az ajtót. A nyikorgás tompa fűrész volt egyenesen a homloklebenyén át.

Mindig kényelmetlenül érezte magát Farkas Rossab jelenlétében. Ami azt illeti, Lord Vetinari jelenlétében is kényelmetlenül érzi magát — de az más, az visszavezethető a származásra. Na meg persze a közönséges félelemre. Míg ellenben Rossabot Gyehennabeli gyerekkoruk óta ismeri. A fiú már akkor is nagy reményekre jogosított. Sose volt bandavezér. Sose bandavezér. Nem volt meg ahhoz se az állóképessége, se az ereje. És, különben is, mi a pláne a bandavezérségben? Minden bandavezér mögött ott tolong két helyettes az előléptetésért acsarogva. A bandavezérség nem hosszú távú kilátásokkal kecsegtető állás. Viszont minden bandában van egy sápadt ifjú, akinek megengedik a csatlakozást, mert ő az, aki mindig előáll az okos ötletekkel, általában öregasszonyokkal és be nem zárt boltokkal kapcsolatban; ez volt Rossab természetadta helye a dolgok rendjében.