Kadar akkoriban a középmezőnybe tartozott, a fejbólintó-jános fejhangú megfelelője. Vézna kiskölyökként emlékezett Rossabra, aki mindig mögöttük, a sarkukban járt, megörökölt naciban, afféle szökellő, fura járással, amit azért talált ki, hogy lépést tudjon tartani a nagyobb fiúkkal, s örökké friss ötletekkel hozakodott elő, meggátolandó, hogy elfoglaltság híján a többiek szövetkezzenek ellene, ami egyébként a szokásos fölüdülést jelentette, ha semmi érdekesebb nem adódott. Remek kiképzés volt ez a felnőttkor viszontagságaira, és Rossab ügyessé vált benne.

Igen, mindketten a csatornában kezdték. De Rossab fölküzdötte magát onnan, míg ellenben ő, Kadar, maga ismerné el elsőként, csupán mellette küzdötte magát végig. Minden alkalommal, amikor úgy tűnt, egyről-kettőre jut, megmondta a véleményét, vagy rosszat szólt. Általában mindkettőt egyszerre.

Ez volt az, amitől kényelmetlenül érezte magát Rossab körül. A becsvágy fényes óraművének tiktakolásától.

Kadar sose sajátította el az ambíciót. Az olyasmi, ami csak másokkal esik meg.

— Á, Kadar!

— Uram — mondta Kadar kifejezéstelenül. Meg se próbált tisztelegni, nehogy hanyatt essék. Azt kívánta, bárcsak lett volna ideje, hogy megigya a vacsoráját.

Rossab az íróasztalán heverő papírok közt kotorászott.

— Fura dolgok zajlanak, Kadar. Attól tartok, komoly panasz van maga ellen — közölte. Rossab nem viselt szemüveget. Ha viselt volna, most szúrósan meredt volna fölötte Kadarra.

— Uram?

— A maga Éjjeli Őrjáratának egyik tagja. Úgy tűnik, letartóztatta a Tolvajok Céhének fejét.

Kadar csöppet megingott, s keményen próbált összpontosítani. Nem állt készen az ilyesmire.

— Sajnálom, uram — jelentette. — Úgy érzem, nem tudtam követni.

— Azt mondtam, Kadar, hogy a maga emberei közül az egyik letartóztatta a Tolvajok Céhének főnökét.