— Az én embereim közül?

— Igen.

Kadar szétszóródott agysejtjei hősiesen megpróbáltak átcsoportosulni. — Az Őrség egyik tagja?

Rossab zordan mosolygott. — Megkötözte és a palota előtt hagyta. Attól tartok, ez egy kissé botrányos. Volt egy cédula is… á… itt van… „Ezt a férfit vádolom a, Bűncselekmény elkövetésére szőtt Összeesküvéssel az 1678-as Általános Bűntettek Törvénycikk 14-es (iii) Paragrafusának alapján, én, Murok Vasolvasztárfi.”

Kadar rábandzsított.

— 14-es iii?

— Kétségtelenül — válaszolta Rossab.

— Az meg mit jelent?

— A leghalványabb fogalmam sincs róla — felelte szárazon Rossab. — És mi van a névvel… Murok?

— De hát mi nem így csináljuk a dolgokat! — fakadt ki Kadar. — Az ember nem mehet és tartóztathatja le a Tolvajok Céhét! Úgy értem, rámenne az egész napunk!

— Szemlátomást ez a Murok másként gondolja.

A kapitány fejét rázta, majd fájdalmasan megvonaglott az arca. — Murok? Nem rémlik semmi.

A homályos meggyőződés hangneme még Rossab számára is elegendőnek bizonyult, aki egy pillanatra zavarba jött.

— Ő eléggé… — a titkár tétovázott. — Murok, Murok — mondta. — Már hallottam ezt a nevet. Láttam leírva. — Az arca kifejezéstelenné vált — Az önkéntes, az volt az! Emlékszik, hogy megmutattam?

Kadar rámeredt. — Nem volt valami levél egy, nem is tudom, törpe… törpétől?

— Úgy van, az egész a közösség szolgálatáról meg az utcák biztonságossá tevéséről szólt. Esdekelt, hogy a fiát találjuk méltónak valami szerény beosztásra az Őrségben. — A titkár az iratok között keresgélt.

— Mit követett el a fiú? — kérdezte Kadar.

— Semmit. Hát ez az. Még a legcsekélyebb vacakságot sem.

Kadar homloka összeráncolódott, miközben gondolatai új fogalom köré alakultak.

— Önkéntes? — firtatta.

— Igen.