— Nem muszájból csatlakozik?

— Csatlakozni akar. És maga azt mondta, hogy biztos valami rossz tréfa, és én azt feleltem, hogy meg kéne próbálkoznunk az Őrségben az etnikai kisebbségekkel. Emlékszik?

Kadar próbált. Nem volt könnyű. Homályosan tudatában volt, hogy azért ivott, hogy feledjen. Az tette az egészet meglehetősen értelmetlenné, hogy már nem tudott visszaemlékezni, mi volt az, amit elfelejtett. A végén csak azért ivott, hogy elfelejtse az iszákosságát.

Az emlékképei kaotikus gyűjteményén, amit többé már meg sem próbált az emlékezet névvel megtisztelni, végighúzott fenékháló nem produkált semmi nyomravezető jelet.

— Azt tenném? — tudakolta tehetetlenül.

Rossab az asztalra tette kezét s előrehajolt.

— Na, idefigyeljen, kapitány — kezdte. — Őlordsága magyarázatot akar. Nem szeretném, ha azt kellene mondanom neki, hogy az Éjjeli Őrjárat kapitányának halvány fogalma sincs róla, mi folyik a, ha szabad ezt a szót a lehető legtágabb értelemben használnom, parancsnoksága alatt álló emberek körében. Az ilyesmi csak gondot okoz, kérdések föltevését meg ilyesmit. Ezt nem akarjuk, ugye? Ugye?

— Nem, uram — motyogta Kadar. Tudata hátsó részében bűntudatosan fölmerült a zavaros emlékkép valakiről, aki komolyan magyaráz neki a Szőlőfürtben. Az csak nem lehetett törpe? Kizárt dolog, mindenesetre, hacsak a törpeség feltételeit nem változtatták meg drasztikusan.

— Persze, hogy nem — értett egyet Rossab. — A régi idők kedvéért. És így tovább. Szóval majd kitalálok valamit, amit őlordságanak mondhatok, és maga, kapitány, elvi kérdést fog csinálni abból, hogy megtudja, mi folyik itt és leállítsa. Adjon egy kurta leckét ennek a törpének arról, hogy mit is jelent őrnek lenni, rendben van?

— Haha — mondta kötelességtudóan Kadar.

— Tessék? — hökkent meg Rossab.

— Ó! Azt hittem, hogy kisebbségi vicc volt Uram.

— Nézze, Kadar, én nagyon megértő vagyok. Az adott körülmények között. Na már most, azt akarom, hogy tűnjön innen és rendezze el ezt a dolgot. Megértette?