Kadar fölbotorkált a lépcsőn, betapogatódzott az irodájába, beroskadt ősrégi, immár hepehupás párnázású bőrszékébe, matatott a legalsó fiókban, elmarta a palackot, ráharapott a dugóra, megrántotta, kiköpte és ivott. Elkezdődött a nap.

A világ fókuszba úszott.

Az élet csupán vegytani hatások összessége. Egy csöpp itt, egy csepp ott, s rögtön minden más. Csak valamicske erjedt gyümölcslé, s hirtelen még néhány órát létezhetsz.

Valaha, amikor ez még tiszteletreméltó kerületnek számított, a szomszédos borpince reménykedő tulajdonosa jelentős summát fizetett egy varázslónak egy világító cégérért, minden betűje más színű. Mostanra már összevissza működött és néha rövidre záródott a nedvességtől. E pillanatban az E betű rikító rózsaszín volt s véletlenszerűen meg-megvillant.

Kadar már hozzászokott. Úgy tűnt, ez is az élet része.

Egy darabig a villózó fény játékát bámulta a málladó vakolaton, aztán fölemelte szandálos fél lábát, és kétszer súlyosan megdöngette a padlódeszkákat.

Néhány perc múlva távoli zihálás jelezte, hogy Kolon főtörzsőrmester már a lépcsőn vonszolja magát.

Kadar magában számolt. Kolon mindig megállt hat másodpercre a lépcső tetején, hogy kilihegje magát.

A hetedik másodpercben nyílt az ajtó. Megjelent benne a főtörzsőrmester arca, akár a szeptember végi holdtölte.

Az ember így írhatja le Kolon főtörzsőrmestert: az a fajta férfi, aki, ha katonai pályára adja fejét, automatikusan a főtörzsőrmesteri poszt felé gravitál. Nem lehet elképzelni róla, hogy valaha is káplár lehetne. Vagy, ami azt illeti, kapitány. Ha pedig nem katonai pályát választ, akkor különösen alkalmas olyasmire, mint mondjuk a hurkamészáros mesterség; olyan foglalkozásra, ahol a nagy, kivörösödött arc és a hajlam az izzadásra, még zimankós időben is, voltaképpen része a munkaköri leírásnak.

Szalutált, figyelemreméltó gondossággal egy koszos papírdarabot helyezett Kadar íróasztalára, és ott kisimította.