— Van egy hölgy, akit Mrs. Maroknak hívnak… — kezdte Murok.

Nobby fuldokolni kezdett a félrenyelt füsttől.

— A Gyehennában? — zihálta. — Ott laksz?

— Ó, igen.

— Minden éjjel?

— Hát, valójában minden nappal. Igen.

— És azért jöttél ide, hogy férfit faragjanak belőled?

— Igen!

— Nem hiszem, hogy szeretnék ott élni, ahonnan jöttél — szögezte le Nobby.

— Figyelj — mondta Murok, aki mostanra már semmit sem értett —, azért jöttem, mert Mr. Kencefici azt mondta, hogy ez a legremekebb állás a világon, a törvény betartatása meg minden. Ez igaz, nem?

— Hát, ööö — felelte Nobby. — Ami azt illeti… úgy értem, a Törvény betartatása… úgy értem, valaha, igen, mielőtt lettek volna a Céhek meg izék… a törvény, valahogy, nem igazán, úgy értem, manapság minden sokkal… ó, nem t’om. Alapjában véve csak rázod a kolompod és lehorgasztod a fejed.

Nobby fölsóhajtott. Aztán dörmögött egyet, lekapta a homokóráját az övéről, belekukucskált a sebesen pergő homokszemcsékre. Visszatette, lehúzta a bőr hangtompítót a kolompja harangnyelvéről, s egyszer-kétszer megrázta, nem túl hangosan.

— Éjfélt ütött már az óra — motyogta —, és minden rendben.

— És ez lenne minden, akkor? — kérdezte Murok, amikor a halk visszhangok elhaltak.

— Többé-kevésbé. Többé-kevésbé. — Nobby gyorsan beleszívott a csikkjébe.

— Csak ennyi? Semmi űzőcske a háztetőkön holdvilágnál? Semmi kandeláberen lengedezés? Semmi ilyesmi? — tudakolta Murok.

— Nem hinném — válaszolta nyomatékosan Nobby. — Én sose tettem semmi olyat. Soha senki nem mondott erről semmit nekem. — Megint szippantott egyet sebtiben. — Az ember akár halálos megfázást szerezhet, a háztetőkön űzőcskézve. Szerintem én maradok a kolompnál, ha te nem bánod.