— De, de — szólalt meg Murok — ez a könyv azt írja…

— Nem akarok semmit se tudni semmiféle könyvből — morrant Nobby.

Murok végképp elszontyolodott.

— De a Törvény az… — kezdte.

Csaknem végzetesen félbeszakította egy bárd, ami zúgva száguldott elő egy alacsony kapuból mellette s visszapattant a szemközti falról. Ezt szilánkokra hasadó fa és üvegcsörömpölés lármája követte.

— Hé, Nobby! — mondta Murok sürgetőleg. — Ott verekedés folyik!

Nobby rápillantott a kapura. — Naná, hogy folyik — felelte. — Ez törpebár. A legrosszabb fajta. Kerüld el nagy ívben, fiú. Azok a kis rohadékok szeretik felbuktatni az embert, aztán kirugdaljak belőle mind a tizenkét fajta szart is. Csak gyere szépen tovább az öreg Nobbyval, és ő majd…

Megragadta Murok fatörzsnyi karját. Olyan volt, mintha egy épületet próbálna elvontatni.

Murok elsápadt.

— Isznak a törpék? És verekszenek? — kérdezte.

— Mi az hogy! — felelte Nobby. — Egyfolytában. És olyan szavakat használnak, amiket én még drága jó anyámnak se mondanék! Nem szeretnél összeverekedni velük, kibírhatatlan banda… ne menj be oda!

Senki sem tudja, hogy a törpék, akik otthon a hegyekben csöndes, rendezett életet élnek, miért feledkeznek meg az egészről, amikor beköltöznek a nagyvárosba. Valami hatalmába keríti még a legfeddhetetlenebb vasércbányászt is, és arra készteti, hogy állandóan mellvértet viseljen, bárdot hurcoljon magával, nevét olyasmire változtassa, hogy Torkonragad Sípcsontonrúg, és a komor feledésig leigya magát.

Valószínűleg azért van így, mert annyira csöndes és rendezett életet élnek odahaza. Végül is, valószínűleg az első dolog, amit egy ifjú törpe csinálni szeretne, ha már eljutott a városba, miután hetven évig dolgozott apjának a bánya fenekén, az egy kiadós ital fölhörpintése, s aztán jól elrakni valakit.