Újabb nedves csönd támadt.

— Az a mélység… tátongót mondtál vagy tántorgót?

— Tátongót mondtam. Tátongó mélység. Amiatt, hogy mély, érted? Én vagyok az, Enyvesujj Testvér.

— Én úgy hallottam, hogy tántorgót mondtál — firtatta a láthatatlan portás óvatosan.

— Figyelj, akarod az átkozott könyvet vagy nem? Nem kell ezt végigcsináljam. Lehetnék otthon is, az ágyamban.

— Biztos vagy benne, hogy tátongó volt?

— Na, ide hallgass, én aztán piszok jól tudom, hogy milyen mély a rohadt mélység — mondta sürgetően Enyvesujj Testvér. — Már akkor is tudtam, amikor te még csak egy nyavalyás neofita voltál. És most kinyitod már végre ezt az ajtót?

— Hát… na, jó.

Az elhúzott reteszek hangja hallatszott. Aztán a hang azt mondta: — Megkérhetnélek, hogy taszíts egyet rajta? A Tudás Kapuja, Amelyen Tudatlanok Nem Léphetnek Át valami szörnyen beragad nedves időben.

Enyvesujj Testvér nekivetette vállát, beljebb erőltette, bepréselte magát, csúnyán nézett Portás Testvérre, és besietett.

A többiek már várták a Belső Szentélyben, körben álltak az olyan emberek szégyenlősségével, akik nincsenek hozzászokva baljóslatú, csuklyás, fekete köntösök viseléséhez. A Legfőbb Nagymester odabiccentett neki.

— Enyvesujj Testvér, ugye?

— Igen, Legfőbb Nagymester.

— Megszerezted, aminek megszerzésére elküldtünk?

Enyvesujj Testvér előhúzott egy csomagot a köntöse alól.

— Pont ott volt, ahol mondtam, hogy lesz — válaszolta — Semmi gond.

— Remek munka, Enyvesujj Testvér.

— Köszönöm, Legfőbb Nagymester.

A Legfőbb Nagymester koppintott kalapácsával, hogy magára irányítsa a figyelmet. A teremben tartózkodók körszerűségbe csoszogtak.

— Megnyitom a Megvilágosult Hittestvérek Egyetlen és Legfőbb Páholyának ülését — zengte. — Be van-é a Tudás Kapuja szorosan zárva az eretnekek és nemtudók elől?