Nem volt egészen tisztában vele, miként történhetett ez, de valami csaknem elfeledett része, valami sokkal fiatalabb Kadar csillogó mellvérttel és nagy reményekkel, egy olyan Kadar, akiről azt hitte, már rég belefulladt az alkoholba, hirtelen nyugtalankodni kezdett.

— Mongyak, mongyak, mongyak magának valamit, tőrmster? — kérdezte.

— Uram? — Mind a négyen szelíden visszapattantak egy másik falról és újabb lassú, rákszerű keringőbe kezdtek a sikátoron keresztbe.

— Eza város. Eza város. Eza város, tőrmster. Eza város eggy, ezeggy, ezeggy Nő, tőrmster. Abbiza. Egy Nő, tőrmster. Vénséges, kikent-kifent egykori szépség, tőrmster. Dehaszerelembeeselvele, akkor, akkor, akkor, úkkirúghogyalábadse…

— Eggy nőszemél? — firtatta Kolon.

Izzadó képe eltorzult a gondolkodás erőfeszítésétől.

— De nyóc mérföld széles, uram. Van nekije egy folyója, hosszába’. Csomó, csomó háza meg bigyók, uram — fejtegette.

— Á! Á! Á! — Kadar megfenyegette egy bizonytalan ujjal. — Sose, sose, sose monttam, hogy kicsike nő, ugye? Lássa be! — Meglengette a palackot. Újabb véletlenszerű gondolat robbant ki tudata habjai közül.

— Akárhogyis, megmutattuk nekikik — jelentette ki izgatottan, miközben négyesük megkezdte a rézsútos sasszézást vissza a szemközti fel felé. — Megmutattuk, nem’gaz? Tanítottunk nekik egy olyan feledést, amit nemegyhamar fognak elleckézni, he?

— Úgyvan — helyeselt a főtörzsőrmester, bár nem túl lelkesen. Még mindig elöljárójának nemi élete járt a fejében.

De Kadar olyan hangulatban volt, hogy nem kellett neki bátorítás.

— Hah! — kiáltotta a sötét sikátoroknak. — Nem tetszett, mi? Lenyelni azízelítőt a saját, saját, saját, békaizétekből! Hát, most aztán bátorszaratokba szállhat a csizmaságotok! — A levegőbe hajította az üres üveget.