— Kettőt ütött már az óra! — ordította. — És minden rendbeeeennnn!

Ami megdöbbentő újságot jelentett azoknak a változatos árnyalakoknak, akik egy ideje némán követték négyüket. Csupán a puszta zavar gátolta meg őket abban, hogy figyelmük élessé és világossá tegyék. Ezek a fickók nyilvánvalóan csendőrök, gondolták a követők, rajtuk van az előírásos sisak meg minden, és mégis itt kószálnak a Gyehennában. Ezért hát azzal a megigézettséggel szemlélték őket, amivel a farkasfalka összpontosíthat egy maroknyi birkára, amik nem csak odajöttek a tisztásra, hanem ráadásul játékosan öklelőznek és bégető hangokat adnak ki; a dolog kimenetele természetesen ürüpecsenye, ám időközben a tapintatlan kíváncsiság a végrehajtás fölfüggesztését rendelte el.

Murok fölemelte italtól elbutult fejét.

— Hol vagyunk? — érdeklődött.

— Útban hazafelé — válaszolta a főtörzsőrmester. Fölnézett a ragyaverte, féregrágta és késlyuggatta táblára a fejük fölött. — Most éppen végigmenyünk, végigmenyünk, végigmenyünk a… — kancsított — Mátka közön.

— A Mátka köz nem esik útba’ hazafelé — nyelte el félig a szavakat Nobby. — Nem akarunk végigmenni a Mátka közön, az ott van a Gyehennába’. Hát azt várhatják, hogy mi a Mátka közön végigmennyünk…

A döbbenet elvégezte az éjszakai alvás és több pint feketekávé jéghideg munkáját egy zsúfolt pillanat alatt. Kimondatlan egyetértéssel mindhárman Murok köré tömörültek.

— Most mit fogunk csinálni, kapitány? — kérdezte Kolon.

— Ööö. Kiálthatnánk segítségért — mondta bizonytalanul a kapitány.

— Mi, itt?

— Van benne valami.

— Azt hiszem, hogy bal helyett valahogy jobbra fordulhattunk az Ezüst utcáról — rebegte Nobby.

— Hát, ez olyan tévedés, amit nem fogunk ismét elkövetni egyhamar — jelentette ki a kapitány. Aztán azt kívánta, bárcsak ne mondta volna.

Hallották a lépteket. Valahol, tőlük balra, vihogtak.